Közelebb

tizennyolcadik fejezet

A P R I L
🥀

Szombat. Mindhárman a konyhában ültünk az asztal körül és vacsoráztunk. Tegnap levették a gipszet nagyi lábáról és óvatosan járkálhat egyedül. Szerencsére hamarosan a régi lesz minden. Holnaptól ideutazik a nagynéném a gyerekekkel és az őszi vakációt itt töltik. Szóval az én szolgálatom lejárt itt és ma este hazamegyünk, miután ettünk. Őszintén már most úton lennénk, de nagyi ragasszkodott ahoz, hogy legalább vacsorára maradjunk. Egyébként ez a hét nagyon hamar eltelt, elütöttem az időt a takarítással, főzéssel és hasonló dolgokkal. Elmentünk vásárolni is, szóval egy ideig nem kell azzal sem kinlódnia. Nathan is elvolt magának. Elcsúszott egy-két kisebb veszekedés is köztünk, de az már a múlté.

A vacsora végeztével összeszedtem a tányérokat és gyorsan elmostam őket. Közben Nate és nagyi arról beszéltek, szinte veszekedtek, hogy szar kint az idő és nem kellene egy 2 órás útnak nekivágni. Én sem szivesen autokázok, mert utálok esőben vezetni, de Nathan azt mondta, hogy nem tud várni holnapig a hazatéréssel, muszáj ma elindulnunk. Azt nem mondta, hogy mi a baj, de hazamegyünk.

- Mindent összeszedtetek? Nem lenne kellemes ha itt maradna valami fontos dolog, és aztán vissza keljen jönnötök ebbe a porfészekbe. - mondta nagyi szarkasztikus leejtéssel. Én csak egy féloldalas pillantást vetettem rá és bementem a szobába, hogy ellenőrizzem a cuccaimat.

- Ne tessen ilyet mondani, nagyon szép ez a ház! És biztos lehet benne, hogy még meglátogassuk! - hallottam Nathan szavait és megforgattam a szemem. Pont ő fog ide visszajönni, aki alig várta már, hogy lelépjünk.

- Tudom, hogy muszájbol vagytok itt, nem mert épp vakációzni volt kedvetek. Épp eszü ember be nem tenné ebbe a faluba a lábát. - el tudom képzelni azt a kifejezést az arcán, amikor olyan lenéző dolgot mond.

- Nate, gyere nézd meg a dolgaid, ne hagyj itt valamit! - kiabáltam miközben egy polot csömöszöltem be a táskába. Nate bejott, nem kellett kétszer hivjam. Átölelt hátulról, és kicsit megszoritott. Elgondolkoztam azon, hogy milyen lesz majd az életünk amikor hazamegyünk. Kézen fogva sétálunk majd az utcán, mint a nagy szerelmesek? Esetleg mosolyogva szelfizgetünk miközben furcsa, romantikus dolgokat csinálunk?

- Min gondolkozol, kedvesem? - finoman kérdezte majd megpuszilta az arcom.

- Mi lesz amikor hazamegyünk? - fordultam felé.

Nathan egy pillanatig szótlan maradt, mintha meglepte volna a kérdésem. Elmosolyodott és csak ennyit felelt:

- Nem vagyok az a jövőbe látó alak, majd meglátjuk.

Összepréseltem az ajkaim, majd magamban összeszidtam. Fogtam a táskámat és kisétáltam vele az ajtó elé, és letettem a földre. Felvettem a kabátomat és a cipőmet, majd elköszöntem mamátol. A kocsikulcsot kézbe véve, felkaptam a táskát és kimentem. Futottam az autóig, hogy ne ázzak el nagyon. Őrültség ilyen időben vezetni. Belöktem a táskát hátra és beültem. Eszem ágában sem volt itt hagyni azt a barmot, ezért megvártam mig kijön ő is, addig bekapcsoltam a fűtést. Elővettem a telefonom és igyis, hogy nincs semmi jelem irtam anyának egy SMS-t, hogy elindultunk haza. Majd mikor lesz jelem valahol megkapja. 

Pár perc elteltével végre megjött az a disz majom is. Megragadtam a biztonsági övemet és indulatosan benyomtam a végét a kapcsolóba. Valami oktol kifolyólag elég ideges lettem Nathan jelenlététöl. Rosszul esett amit mondott, azt hittem, hogy valami jobb hazugsággal fog előállni. Pff, még hogy nem jövőbelátó alak...A cselekedetei alapján tényleg igy van, de milyen ez már, hogy megkérdezem a kapcsolatunk jövőjéröl és csak ugy odavágja, hogy majd meglátjuk. Felháboritó.