Közelebb

Tizenkilencedik Fejezet

N A T H A N

🥀

  Pár órával később, a korház folyosólyán ültem egy elég kényelmetlen fehér széken. Lassan éjjel 12 óra lesz, és még mindig semmit nem mondtak April állapotáról. A recepciós néni értesítette April anyukáját, szóval bármelyik pillanatban megérkezhet. Őszintén kicsit félek tőle, mert kudarcot vallottam és nem vigyáztam a lányára.

Lepillantottam a lábamra, a piszkos, véres nadrágomra és csak azon kattogott az agyam, hogy mégis hogy a fenébe nem én vezettem azt a kicseszett autót?! Most sem értem Morgan miért cselekedett így. Gondolom tudta, hogy úgyse merem beköpni a zsaruknak, hogy ő okozta a balesetet, mert akkor saját magamak adtam volna fel, hiszen az én kezem is benne van a drogkereskedésben. Így amikor kijöttek a rendőrök és a mentők a helyszínre, azt mondtam, hogy nem láttam a gázolót, mert elájultam. Emiatt a bűntudatom kopogtat belülről, mert tudom, hogy ki sebesítette meg a szerelmem, de mégsem szóltam senkinek.

- Nathan Ross? - hallottam a nevemet. Felkaptam a fejem és egy fehér inges férfi, kitűzővel a mellkasán állt mellettem. Gondolom valami orvos lehet vagy ilyesmi.

- Én vagyok az. - feleltem. - Mi van April-el? Ugye jól van?  Bemehetek hozzá?

- Nyugalom, megmarad. Viszont még nem mehetsz be hozzá. A barátnőd csúnyán beverte a fejét, enyhe agyrázkódása volt. És szerencséje van, hogy megúszta ennyivel. Összetörhetett volna valamilye. - mondta.

- És ez mit takar? - érdeklődtem.

- Mikor a testet hirtelen, nagy erejű ütés éri, az agyat az agyfolyadék nem képes teljesen megvédeni, az a koponyához ütődik, és átmenetileg zavar áll be a működésében. Ez jelenthet akár eszméletvesztést is ideiglenesen. Ilyenkor a betegnek pihennie kell, nem szabad megerőltesse az agyát, mert rosszabodhat a helyzet. - magyarázta az orvos.

- Értem. Akkor mikor nézhetem meg? - kérdeztem türelmetlenkedve. Ha April elveszti az emlékeit... Ha elfelejt engem, mi lesz velem?

- 10-15 perc. Most alszik, adtunk neki fájdalomcsillapítót, hogy kipihenhesse magát. A nővér megcsinálja az aktáját és amikor kijön abból a szobából - mutatott a folyosó végére ahol egy becsukott ajtó volt. - bemehetsz.

- Köszönöm. - mondtam és leültem.

- A lábad hogy van? - mutatott felé.

- Megmarad. - bólintottam majd elhúztam a szám.

- Helyes. - mosolygott majd elment.

Szinte le sem vettem a szemem arról az ajtóról. Alíg vártam, hogy menjek be hozzá és győződjek meg arról hogy tényleg ott van. Amint ki jött a nővér azonnal bementem amilyen gyorsan csak tudtam, félig - meddig sántítva. Becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba nem volt nagy, egy kórházi ágy volt a közepén, mellette valamilyen műszerek és egy fogas szerű görgős vaspálca, melyen a perfúziós zacskó csüngött. Egy éjjeli lámpa világította meg valamennyire a kis helyiséget.

A kedvesem lehunyt szemekkel pihent, fel le emelkedő melkassal. Az ajtó mellett állva figyeltem. Kicsit féltem közelebb menni. Látni, hogy mit tettem vele. Bátorságomat összeszedve mellé léptem és megfigyeltem. A bal szeme alatt  karcolások voltak, és kék foltok. A bal kezén szintén. El sem merem képzelni milyen lehet a teste a fehér takaró alatt. Óvatosan megsimítottam ujjaimmal kézfejét és leültem a mellette lévő székre.

- Szia. - köszöntem neki, bár abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallja e. De beszéltem hozzá, el kellett mondanom neki az igazat. - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért hazudtam neked. És amiért veled mentem. Nem gondolkoztam, csak elkellett mennem valahova és akkor pont mondtad te, hogy elmész. Tudod, aznap el akartam tőled köszönni, mert nem tudtam meddig leszek távol. Sajnálom, hogy kihasználtam az alkalmat és emiatt most itt fekszel, eszméletlenül. Azt sem tudom, hogy hallasz engem vagy nem. De ha hallasz akkor szeretném, hogy tudd, én szeretlek téged. És remélem rendbe jösz minél hamarabb.

Lehajoltam és meg pusziltam a kézfejét. Akartam, hogy érezze, hogy itt vagyok neki. Semmit sem reagált és nem is vártam el ilyesmit. Hirtelen hangos beszédre lettem figyelmes a folyosón. A kíváncsiság kivezetett és szembe találtam magam Noah-val. Egy pici nővér próbálta visszafogni őt, miközben folyton azt hajtogatta, hogy "HOL VAN?". Mögötte April anyukája állt és beszélt Noah-hoz. Noah felém pillantott majd megakadt rajtam a tekintete és a picike nővért óvatosan félre tolva felém indult. Arrébb álltam az ajtótol.

- Mégis, hogy a francba képzelted ezt Nate?! - beszélt indulatosan és megragadta a blúzomat.

- Hé haver, állj le kérlek, itt nem illik verekedni. Betegek vannak mindenfele és már biztosan alusznak, fogd már vissza az indulataid! - szóltam rá bátran mire elengedett. Beletúrt a hajába, majd felém mutatott.

- Ha kimegyünk innen esküszöm, hogy kinyírlak! - mondta visszafogottabb hanggal. Csak bólintottam és ráhagytam. - De hallod mégis mit keresel te itt? Nem hoztál már elég bajt szegény lány fejére?! Hányszor sírt utánad, hányszor hagytad ott, hányszor ment vissza hozzád? Rád van írva, hogy kihasználod őt tesó!

- Na azért ez nem egészen így van és szart se tudsz rólam, szóval inkább hallgass a rohadt életbe! - szidtam le én is. Mostmár felcseszett. Magasabb nálam, de akkor is én mostam be nála egyszer nem ő nálam. És szívesen megtenném mégegszer ha nem egy korházban lennénk.

- Fiacskám, mostmár csendbe maradj kérlek szépen. Semmi jodog nincs így beszélni Noah-val! - szólt rám April anyukája. Meglepődtem milyen csípős hangja van mikor mérges. - Noah te is fejezd be mostmár, nem ezért jöttél! - nézett rá is szúrós tekintettel.

- Elnézést. - kértem bocsánatot.

April anyukája elém állt, majd végignézett rajtam. Nem tudom min gondolkozhatott de ha tekintettel ölni lehetne, már nem lélegeznék. A szemembe nézett és könnyek gyűltek lassan a szemébe. Hirtelen megindult felém. Esküszöm azt gondoltam jól felpofoz, amit meg is érdemeltem volna, de helyette a nyakamba borult és szorosan magához ölelt, majd elkezdett sírni. Nagyon kellemetlen helyzetben voltam, nem tudtam mit tegyek. Öleljem vissza vagy csak hagyjam, hogy sírjon?

- Rose... - szólt Noah halkan. Gondolom ez a neve. Csúnyán néztem Noah-ra, hogy hagyja abba.

Pár kellemetlen perc múlva elengedett April anyukája és megtörölgette a szemét és az arcát. Nyelt egyet és keresztbe fonta a karjait.

- Mondd el, hogy történt. - nézett a szemembe.

- Nem tudom pontosan, valaki hívta Aprilt telefonon és elkezdte keresni, én pedig mondtam, hogy megkeresem én, de mire meglett már csak arra emlékszek, hogy valami belénkjött, April eszméletlenül fekszik a kormányon, és a  kocsi riasztőja sípol. - meséltem el röviden a lényeget.

- Értem. Voltál már bent? - biccentett az ajtó felé. Némán bólintottam. - És? Hogy van a lányom?

- Most alszik. De jól lesz, csupán pihennie kell. - mondtam azt, amit hallani akart.

- Jó, akkor bemegyek én is. Noah jösz velem? - pillantott a fiú felé. Noah bólintott.
Bementek a szobába és mielőtt becsukta volna az ajtót hallottam ahogy Rose elkezd halkan sírni.

Én leültemaz egyik székre a folyosón, majd pár perc múlva elindultam megkeresni az étkezőt vagy hasonlót ahol megihatok egy kávét. A kedvem a padlót súrolta, és miközben April anyukája a vállamon sírt, majdnem én is elcsorgattam egy-két könnycseppet.

Bring me the horizon
Teardrops ❤️❤️