Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

13. fejezet: Elias

Amint beléptem az öltözőbe, Dave ki is rohant onnan. A reggeli beszélgetésünk óta látványosan került, pedig egy szót sem szóltam Dorianről vagy a szombat estéről. Csendben végighallgattam, miként verte majdnem ájultra az apja, aztán addig öleltem őt, amíg meg nem nyugodott. Nem próbálkozott be, így el sem löktem magamtól, nem is értettem, mi lehet a baja. Kezdtem megijedni, hogy talán mégis látta azt az üzenetet. Vagy csak addig változott meg, amíg kibeszélte nekem a baját, utána meg újra haragudni kezdett rám, amiért megakadályoztam abban az idióta tréfában.

Rohadtul idegesített a helyzet, de nem maradt időm Dave után menni. Túl sokat tököltem, amíg kint dohányoztam, így alig fél percem maradt átöltözni és beérni a terembe. Beletörődtem, hogy késni fogok, mégis igyekeztem, hátha öt helyett csak két percet csúszok. Levettem az ingemet, és már nyúltam volna a tornapólómért, amikor valami a vállamhoz ért. Először az éles fájdalmat éreztem, ami a tarkóm környékéről terjedt szét a koponyámba, aztán a fémszekrények nyílásának élét, ami a hátamba vágott. Egy kar szorult a torkom elé, amire reflexből ráfogtam, mielőtt fojtogatni kezdett volna.

– Kurvára leszarom, hogy Liam öccse vagy! – Conor az arcomba hajolva, összeszorított fogakkal morgott rám.

Bár fájt, ahogy a szekrénynek lökött, nem mutattam mennyire megijedtem, amikor csak úgy megtámadott. Egyenesen a szemébe néztem, minden könnyemet lenyeltem, ami a hátamon keletkezett vágások miatt jelent meg. Nem akartam, hogy tudja, min megyek keresztül. Egyszer már megalázott, miután felfedezte, mivel lehet a legkönnyebben bántani, én pedig nem akartam újra átélni az a napot, amikor a bátyámként szeretett barátom hátba döfött. És persze, már csak Liam öccse vagyok, semmi több...

– Még egyszer merj belepofázni a dolgomba, és mindenki megtudja, mekkora takony vagy! Egyszer már eltűrtem, hogy valaki elvegye tőlem a szerelmem. Többször nem fogom hagyni. Főleg neked nem, te hazug faszfej!

– Rohadt bátor dolog egy nálad három évvel fiatalabb srácnak nekiugrani. – Megpróbáltam megfejelni, ám ezzel csak annyit értem el, hogy a másik kezével elkapta az arcomat. A körmei a bőrömbe vájódtak, ami már elégnek tűnt ahhoz, hogy egy könnycsepp kiszabaduljon a szememből.

– Maradj távol Doriantől! Évek óta basztatod, erre véletlenül pont most kezdesz el nyalni neki, amikor végre van esélyem nála. Szerinted meddig tudod még átverni? A franc sem fogja elhinni, hogy megváltoztál, hiába váltottál stílust. Ugyanaz a kis szemétláda maradsz, aki évekkel ezelőtt is voltál.

– Te meg ugyanaz a megbízhatatlan farok, aki mindig is voltál. – A szeme közé köptem, hátha akkor elenged, de egy apró összerezzenésnél többet nem értem el vele. Csak még szorosabban fogott a szekrényekhez; ekkor már biztosan éreztem, ahogy az egyik éles fémdarab felvágja a hátamat.

– Milyen érzés átélni, amit neki okoztál? – nevette el magát, amikor én felszisszentem a fájdalomtól. – Szar, mi? Én ott voltam vele. Egyszer még sírni is láttam, miután először a szekrényhez lökted. Te élvezed? – Ismét szorított a fogásán, amitől a fém újból a friss sebbe ékelődött. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim, de nem csak a fájdalomtól. Minden szava igaz volt. Sajnos teljesen jogosan viselkedett így, ezt be kellett látnom, hiába őrölt fel lelkileg. – Képzeld, ő sem élvezte.

– Hagyj már békén, a picsába! – üvöltöttem rá, de Conor ismét csak a szekrénynek nyomott.

– Sokkal előbb meg kellett volna tennem ezt. Nem érdemled meg, hogy figyeljen rád. Sem azt, hogy egyáltalán észrevegyen. Egy rohadt kis seggfej vagy, semmi több. Az emberiség hulladéka.

– Conor, kérlek, engedj el! – Megembereltem magam, minden erőmet összeszedtem, hogy a szemébe tudjak nézni, ám amit ott láttam, az egyenesen megrémített. Élvezte, amit velem csinál, mégis úgy éreztem, a haragja nem csak rám irányul.