Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

18. fejezet: Elias

Alig bírtam kikászálódni az ágyból. Úgy éreztem, mintha minden tagom ólomból lett volna, mégis összeszedtem magam annyira, hogy elvánszorogjak a zuhanyig. A torkomat szinte tűz égette, a fejembe éles fájdalom nyilallt, lüktetve ostromolta a koponyámat. Direkt hideg vízzel mosakodtam, próbáltam nem figyelni a szemem előtt táncoló foltokra, a gyomromat összeszorító görcsre. Tudtam, hogy valami bajom van, mégsem akartam szólni róla anyámnak. Orvosként minden betegséget halálosan komolyan vett, még a vécéig is alig engedne ki az ágyamból, ha elmondanám neki, mennyire rosszul érzem magam.

Felöltöztem, igyekeztem egészségnek látszani, ám amint kinyitottam a szobám ajtaját, hirtelen elért egy erős hőhullám, mégis reszkettem, mintha fáztam volna. Az ajtófélfának támaszkodva vártam, hátha elmúlik a szédülés, de legnagyobb szerencsétlenségemre Lance is pont ekkor lépett ki a folyosóra. Alig fél másodpercre találkozott a tekintetünk, azonnal behunytam a szemem. Rám tört egy érzés, ha tovább forog velem a ház, hamarosan összehányok itt mindent.

– Anyaaa! – Az öcsém üvöltése után egy újabb ajtót hallottam kinyílni a közelben.

Tudtam, hogy ez nem anya lesz. Ő már órák óta a nappaliban vagy a konyhában csinált valamit, ahogy hétköznapokon szokott.

– Eli, haldokolsz? – Maddie vékony hangja aggodalommal telve csengett, miközben éreztem, ahogy átöleli a combomat. – Ne halj meg, légyszí!

– Maddie... – Amint kinyitottam, már be is telítette a számat a nyál, a torkom összerándult.

Esélyem se lett volna elküldeni a húgomat, valaki azonban még időben elrántotta tőlem, mielőtt a fejére hánytam volna. Fogalmam sincs, mit adtam ki magamból, elvégre tegnap délben ettem utoljára, a végére pedig olyan erőtlennek éreztem magam, ha valaki nem kap el, simán beleestem volna a saját hányásomban.

– Lance, felmosod, nehogy felnyalja a kutya? – Ha a málnás parfüm nem lett volna elég, hang alapján már biztos lehettem benne, hogy anya szorított magához. – Aztán hozd ide a táskámat a nappaliból! Maddie, te pedig a vödröt a mosókonyhából! – Betámogatott a szobámba, majd megpróbált lefektetni az ágyamra, ám amint elengedett, rongybabaként zuhantam a takaróra. – Jaj, édes kincsem... Le tudod venni a nadrágod? Ne farmerben feküdj itt egész nap.

– Ühüm. – Alig mozdultam meg, gilisztákat megszégyenítő vonaglással toltam le magamról a gatyámat, aztán hasonlóan másztam be a takaróm alá. Eddig fel sem tűnt, mennyire fáztam.

– Hoztam lázmérőt is – hallottam meg ismét az öcsémet.

– Meg itt a vödör. – Halk koppanás ütötte meg a fülem, miközben éreztem, ahogy a gyomrom ismét összeszorul. Maddie pont időben ért ide, így a következő adag már nem a padlóra ment. – Eli meg fog halni?

– Dehogy, kicsim! – csitította Maddie-t anya. Az oldalamra fordított, majd a számba adta a lázmérőt, amit én egyből a nyelvem alá vettem, és reménykedtem, hogy nem fogok ráhányni. – Hozol a bátyádnak gyömbért? Attól jobban lesz.

– Okés! – A húgom izgatottan rohant ki a szobából, amin legszívesebben mosolyogtam volna, ha nem éppen a gyomromat akartam volna felköhögni.

– Ugye tényleg nem fog meghalni?

– Lance... – morgott idegesen anya, miközben a hajamat simogatta. – A nyolc éves húgodtól még elnézem ezt. De, hacsak nem vagy agysérült, te is tudod, hogy a bátyád csak beteg. – Kivette a számból a hőmérőt, a szeme elkerekedése pedig arra utalt, hogy valami nagyon rosszat olvasott le róla. – A következő két hétben itthon maradsz! – nézett rám, miközben elővett egy fapálcát és egy kis lámpát a táskájából.