Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

Prológus

Hat évvel későbbről visszatekintve már tudom, az a nap indította el az eseményeket. Ha akkor nem ismerem meg őt, talán sosem kellett volna átmennem azon a rengeteg szarságon. De az is biztos, hogy akkor most nem lennék ennyire boldog. Nem lenne meg mindenem, amiről valaha álmodtam. Nem találtam volna rá életem szerelmére. Ha az utóbbi hat évből bármelyik napot kitörölhetném, semmiképp sem arra esne a választásom. Mert a sok fájdalom ellenére is azt tartom életem legszebb napjának.

Körülöttem a tanteremben mindenki beszélgetett, én viszont teljesen belemerültem az autós magazinba, amit tegnap találtam a garázsban. Mindenféle régi kocsik szerepeltek benne, amiket ma már csak milliárdokért lehet kapni, és akkor sem biztos, hogy működni fognak. Az egyik piros BMW-t különlegesen szépnek találtam, bár ehhez talán az is hozzájárult, hogy az a kedvenc színem, és valamiért a mellette álló férfin is megakadt a tekintetem.

Az éles csengetés hallatán mindenki a helyére rohant. Csend lett, így már nem kellett időnként befognom a fülemet, ha nagyon zavart a zaj. Nem volt bajom a többiekkel, de szerettem, ha nyugodtan tudok figyelni arra, amire akarok. Az ajtó nyikorgását csak pár perccel később hallottam meg, vagyis a tanár késett, és bár ez szokatlannak tűnt, legalább maradt pár percem befejezni az egyik cikket, ami az első autóról szólt.

– Jó reggelt, gyerekek! – Mr. Lee mosolyogva lépett be az osztályba, mire én a füzetem alá rejtettem a magazint. Bár mivel leghátul ültem, nem láthatott rám olyan könnyen.

Első nap lévén sejtettem, hogy lesz pár megbeszélnivalónk, de semmi kedvet nem éreztem figyelni rá. Amíg beszélt, kinyitottam a füzetemet, majd megpróbáltam lemásolni az egyik autót, amit az újságban láttam. Nem ment könnyen, elvégre sosem voltam jó ilyesmikben, de úgysem terveztem megmutatni másoknak. A cuccaimhoz csak a családtagjaim nyúlhattak rajtam kívül.

Teljesen belemerültem a rajzolásba, így már csak arra eszméltem, hogy a mellettem lévő agyonhasznált szék halkan megnyikordult, ahogy valaki leült rá. Egyből tudtam, egy új osztálytársat kaptunk, azt viszont nem értettem, miért a gimi előtti utolsó évben hoztak át ide valakit. Továbbra is a saját dolgommal akartam foglalkozni, de az új gyerek pont úgy rakta le a táskáját kettőnk közé, hogy végigkarcolt a csatjával.

– Aú! – kaptam a karomhoz.

– Bocsánat, nem akartam! – Egyből taperolni kezdett, mintha segíthetne azzal, hogy hozzáér a bőrömön megjelenő kiemelkedésekhez. Igazából semmi rosszat nem csinált, és legalább megpróbált tenni valamit.

– Nem történt baj – ingattam a fejem, majd felnéztem rá.

Amint a tekintetem találkozott az övével, teljesen ledermedtem. Életemben nem láttam még ehhez fogható égszínkék szempárt, az arcát tarkító szeplők látványától égni kezdett a fülem, és még vörös, enyhén göndör tincsei is nagyon tetszettek. Összesen két problémát találtam a helyzetben, amik közül az egyik fekete keretes szemüvege volt. Nem állt olyan rosszul neki, amikor azonban rendesen felemelte a fejét, nem láthattam olyan jól a szemét, mint eddig. Márpedig én nagyon akartam látni őt. Amint megéreztem finom, szegfűs illatát, a szívem érthetetlen hevességgel kezdett verni, a lélegzetem elakadt, hirtelen olyan remegés lett úrrá rajtam, amilyet eddig sosem éreztem. És ezzel adódott a másik probléma: mindketten fiúk voltunk.

***

Nem zavarta, hogy megfogtam a kezét. Mosolyogva jött mellettem, amíg kiértünk a folyosóra, bár a barátaim előtt hirtelen elhúzódott tőlem, mintha félt volna valamitől. Az utóbbi pár napban egész közel kerültünk egymáshoz, a szünetek nagy részében csak velem beszélgetett, én pedig már ekkor ki mertem volna jelenteni, hogy barátok vagyunk. Az osztálytól a kapuig ő csak velem foglalkozott, csak én érdekeltem. A szívem minden alkalommal hevesen vert, ahogy ő magyarázás közben többször visszatolta a szemüvegét a helyére, mert folyton lecsúszott az orrán. Azt kívántam, hogy sose legyen vége ennek.

Mivel a szüleim egy évre Európába utaztak, a nagyapám várt a parkolóban, a testvéreim pedig mind ott álltak mellette. Intettem nekik, hogy mindjárt megyek én is, majd visszafordultam az új fiúhoz, hogy elköszönjek tőle. Eddig minden délután kaptam tőle egy ölelést, ekkor azonban valami mással foglalkozott, mire rá néztem. Sápadtan meredt előre, majd megpróbált elbújni mögém.

Egy latin-amerikai lány sétált felénk. Nagyon dühösnek tűnt, minden lépésnél keményen a földhöz csapta a talpát, és nagyon úgy látszott, hogy a barátomat vette célba.

– Itt vagy, te kis takony! – kiáltotta túl a lány az autómotorok búgását, mire a mögöttem reszkető srác megszorította a karomat. – Komolyan azt hitted, ha átmész másik iskolába, akkor hirtelen elfelejtődik, hogy bemocskoltad az öcsémet?

– Carla, csak hagyj békén... – motyogott vékony hangon a fiú. – Azé' gyüttem el onnan, 'ogy vége légyen. Könyörgök!

– Azt hiszed, egy suliváltás változtat a tényen, hogy rámásztál az öcsémre? – üvöltött tovább a lány. – Szerinted normális dolog, hogy a fiúkat akarod taperolni? Aberrált vagy, és most már ők is tudják, hogy vigyázzanak veled.

Dühösen visszasétált egy kék kocsihoz, nekem pedig azonnal összeszorult a torkom, ahogy újra és újra végigpörgettem a szavait a fejemben. Ezek szerint nem normális dolog, hogy tetszik nekem az új fiú? Vajon engem is aberráltnak hisznek a többiek, amiért ennyit beszélgetek vele?

– Hé! – Az egyik barátom a hátam mögé nyúlt, és én azonnal odafordultam, hogy megvédjem az új fiút, ám legnagyobb meglepetésemre, David csak a hátát simogatta. – Ne sírj! Semmi baj nincs veled.

– Nem kell hallgatni az ilyenre.

– Ilyesmi miatt nem utálna meg senki.

Minden barátom őt nyugtatta. Nem akarták bántani. Sőt, normálisnak gondolták ezt az egészet. Talán velem sincs semmi baj, engem is el fognak fogadni, ha esetleg elmondanám nekik, mit érzek.

– Tényleg nem kell sírnod – fordultam én is a fiúhoz.

Azonnal rám emelte könnyes szemét, majd közelebb lépett hozzám. Meglepett, de igazán jólesett, ahogy szorosan átölelt, a vállamba sírt tovább, amíg én a hátát simogattam.

– Beau! – Nagyapám hangja késként szelte át a levegőt, és amikor odafordultam, egy dühös szempárral találkoztam. – Azonnal gyere ide!

Nyakán megfeszültek az izmok, keze ökölbe szorult, a testvéreim viszont aggódva, összevont szemöldökkel meredtek rám. Ebből valami baj lesz!

***

Kényelmetlenül fészkelődtem a nagypapám mellett a kocsiban. A kiabálás után a testvéreim inkább gyalog mentek haza. Engem is hívtak, Papa viszont nem engedett el velük. A karomnál fogva ültetett be az autóba, a bátyám pedig hiába veszekedett vele, ő nem tágított.

– Hihetetlen... – morgott Papa pár perc hallgatás után. – Milyen szülei lehetnek egy ilyen gyereknek? Nevelni biztosan nem tudnak. Normális embernek sosem jutna eszébe ilyen irányba vinni az életét. Annak a lánynak igaza van. Teljesen aberrált mindenki, aki ilyesmire vetemedik.

Nem értettem, miért mondta ezt, amikor még a barátaim sem gondoltak róla semmi rosszat, de semmi pénzért nem mertem volna bevallani ezt neki. Rosszul éreztem magam a közelében, de tudtam, ha elkezdek hintázni, vagy a bőrt tépkedni az ujjamról, akkor Papa csak még idegesebb lesz, mert ilyet normális ember nem csinál. Igyekeztem a légzésemre figyelni inkább, hátha az lenyugtat kicsit, de ahogy teltek a másodpercek, csak egyre kevésbé kaptam levegőt.

– Beau, figyelj rám! – ragadta meg a karomat, miután megálltunk a házánál. Remegni kezdtem, miközben értetlenül felnéztem rá. Nem tudtam, mit akarhat még mondani nekem, abban viszont reménykedtem, hogy nem akar megütni, amiért megöleltem az új fiút. – Nem szeretném, ha barátkoznál azzal a fiúval. Rossz hatással lehet rád, és maga a gyerek is egyenesen rossz. Érted, amit mondok? Ugye te is látod, mennyire rossz ez? Te is undorodsz ezektől a gusztustalanságoktól, igaz?

Hevesen bólogattam, ő pedig boldogan megsimogatta a fejem.

– Egy fiúnak a lányokat kell szeretnie, nem a többi fiút. Jó, hogy legalább te tisztában vagy ezzel.

Mosolyogva szállt ki a kocsiból, én viszont folyamatosan tépelődtem, miközben kinyitottam az ajtót. Féltem, mi lesz, ha ellent mondok neki, de nem akartam magára hagyni az új barátomat, főleg nem a mai nap után. Talán valahogy el tudom titkolni Papa elől, hogy továbbra is barátok vagyunk.