Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

14. fejezet: Dorian

Conor vigyora jelentett valamit, ezt biztosan tudtam, de hogy mit, azt csak sejtettem. Eli viselkedésében magamra ismertem; ugyanúgy reagált az aggodalomra, ahogy én is tettem régebben, amikor el akartam titkolni, hogy valaki megint belém kötött. Terelt, rizsázott, érezhetően hazudott, aztán amint feltűnt neki, hogy rájöttem, mit csinál, már csak menekülni akart.

– Te miből jöttél rá, hogy engem bántanak? – fordultam Lance felé, aki az ágyamon nyomkodta a laptopomat. Miután Eli elszaladt, Mason pedig közölte, hogy nem ér rá, ő felajánlotta a segítségét, ha már Nicky lemondta a mai találkozójukat.

– Zokogást hallottam az öltöző felől, aztán te estél ki abból a szekrényből, amit kinyitottam. – Valamit felírt a kapott füzetbe, és nem úgy tűnt, hogy éppen aktívan figyelne rám. – Fogalmad sincs, mennyire irigyellek, amiért Eli-jal kerültél párba. Nicky egy szót sem tud helyesen leírni, ráadásul fél órába telik neki elolvasni egy bekezdést.

– Lance, nem gondolod, hogy Eli-t esetleg bántotta valaki? – Úgy éreztem, értelmetlen lenne kerülgetni a dolgot, inkább egyenesen rákérdeztem, mire végre felemelte a fejét.

– A bátyámat Eli-t? Azt, akihez senki sem mer hozzáérni az egész suliban? Mégis ki a tököm bántaná?

– Conor – vontam meg a vállam. – Kicsit sem tűnt ismerősnek, ahogy Eli viselkedett? Az a nem akarok beszélni róla, meg a dolgom volt. Nem hallottad már ezeket valahol?

– Baszki! – túrt bele a hajába, hatalmasra nyílt szemmel. – Ezt valahogy ki kell szednünk belőle. Addig nem csinálhatunk semmit, amíg nem biztos, hogy Conor tette.

– Tapasztalatból mondom, hogy csendben fog maradni – ingattam a fejem. Az én helyzetem is csak azért maradt titok, mert amikor Lance megkért, hogy beszéljek róla másoknak, csukva tartottam a számat.

– Hiába a bátyámról van szó – állt fel az ágyról, hogy hozzám jöhessen –, szerintem neked is szólnod kellett volna valakinek, aki tényleg tudott volna segíteni.

– Megvagyok, nem? Nincs se depresszióm, se más bajom, nem öltek meg, nem vagyok tele harci hegekkel... – Ahogy Lance leült elém, elapadtak a szavaim. Évekig nézte, hogyan küzdök a problémáimmal, rengetegszer próbált rábeszélni, hogy kérjek segítséget, én mégsem mertem megtenni. – Neked is rossz volt. Azért könyörögtél, hogy beszéljek, mert te nem bírtad, igaz?

– Fogalmad sincs, milyen szar volt végignézni, ahogy a legjobb barátom leépül – nézett a szemembe, míg én odébb csúsztam a beülőn, hogy Lance kényelmesen foglalhasson helyet. – Amíg ki nem szedtelek a szekrényből, csak egy senki voltál számomra. Még egy osztálytársam, akivel úgysem akartam beszélni. Két héttel később már a vécére is követtelek volna, nehogy Eli és a barátai megtaláljanak téged.

– Annyira nem csúszhattam szét – ingattam a fejem elképedve.

– Hány hétig kellett szinte virrasztanom melletted, amíg elvonási tünetektől szenvedtél? – forgatta a szemét idegesen. Erre már leszegtem a tekintetem, Lance viszont nem maradt dühös olyan sokáig, mint hittem. Szinte azonnal a kezemért nyúlt, megszorította egy pillanatra, majd finoman megpofozgatott. – Szeretlek, de attól még rohadt dühös voltam rád, amikor a saját hányásodban találtalak félig eszméletlenül. Legalább szóltál volna, hogy legyek melletted a legelejétől kezdve!

– Tudod, hogy...

– Ne magyarázkodj! – Még egy gyenge pofont kaptam tőle, amitől már elnevettem magam. – Őszintén, én is szégyelltem volna a helyedben. Azt is szégyellem, hogy egyszer kipróbáltam. Nem értem, mi tetszett neked annyira ebben. Kész idiótának éreztem magam közben.