Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

17. fejezet: Dorian

A mellettem lévő üres szék láttán összeszorult a mellkasom, erős hiányérzet tört rám. Lance szerint Eli megbetegedett, én viszont nagyon úgy éreztem, talán megint csak engem akar kerülni. Egy egész hétig mást sem csinált, nem tudtam hinni benne, hogy most másképp lenne. Főleg mivel Lance-nek már szinte betanult szövege volt, hogy a bátyja csak elkapott valamit. Eli rendszeresen lógta el az órákat, miért gondoltam volna, hogy ekkor nem ugyanez történt volna?

Az első három órán még elvegetáltam, utána viszont már elviselhetetlennek tűnt az egész. Annyira hozzászoktam a beszélgetéseinkhez, hirtelen még a tanárra sem tudtam odafigyelni anélkül, hogy Eli közbeszólna valami hülye poént, amin aztán alig bírok nem nevetni, pedig magam is tudom, semmi vicces nincs benne. Mi a jó éggel tud ilyesmiket kihozni belőlem? Ha Mason mond valamit, amit viccnek szán, de nem arra sikerül, azon nem esek össze a röhögéstől, Eli esetében viszont igen. Sőt, ha Eli-ról van szó, már egy puszitól is képes lennék szívrohamban meghalni. Pont, mint szombaton.

Jól éreztem magam vele, tényleg szórakoztatónak találtam a hülye játékunkat, pedig sosem gondoltam volna, hogy valaha tetszeni fog, amikor valaki csak úgy cukros habot ken az arcomra. Az a mosoly, a nevetése, az egész lénye annyira felszabadultnak tűnt, mintha ez lenne a valós önmaga. És őszintén, nagyon megkedveltem az igazi Eli-t. Talán kicsit még vonzódtam is hozzá, ám azt a vonzalmat minduntalan maga alá temette a sérelmek sokasága, amiket el kellett viselnem az utóbbi négy évben. Mit ér, hogy hevesen ver a szívem minden mozdulatától, ha mellette minden pillanatban csak azt várom, mikor töri össze egy újabb húzással?

Amíg Lance elment telefonálni, én elindultam, hogy összekészüljek a következő órámra, ám miután kinyitottam a szekrényem ajtaját, minden kiment a fejemből. Reggel kitettem egy képet, amit Lance készített Eli-ról, Masonről és rólam szombaton. A kertjükben ültünk a füvön, az ölünkben egy-egy szelet sütivel, amiről Eli éppen az orromra kent egy kis adagot a habból. Mason nevetve nézett ránk, én viszont végig Eli-on tartottam a tekintetem, az arcom pedig halvány pírba borult, amint megláttam, mennyire felszabadultnak tűnt a korábbi játékunk felelevenítésétől.

Idegennek tűnt a gondolat, de be kellett látnom, hogy Eli-jal sokkal inkább tűntünk egy párnak. Minél tovább nézegettem, mennyire felszabadultan mosolyogtunk, egyre érthetőbbé vált számomra, miért csókoltam meg egy hete. Minden alkalommal, amikor igazi valójában láttam Eli-t, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán képes lennék érezni iránta valamit, és akkor láttam őt először ilyennek. Már elmesélés alapján is megdobbant a szívem, amiért megmentett David hülye tervétől. Eli segített rajtam, amikor a legjobban igényeltem, én viszont képtelen voltam segíteni neki.

Kivettem a bioszkönyvemet, majd becsuktam a szekrényem ajtaját. Amint ismét rálátásom nyílt a folyosóra, elhatározásra jutottam. A szívem őrült erővel verte a mellkasomat, miközben megindultam Conor felé, aki teljes higgadtsággal pakolászott a szekrényébe. Hirtelen még az sem érdekelt, hogy majdnem másfél fejjel magasabb és kétszer, talán háromszor masszívabb nálam, képes lettem volna pofán vágni, amiért ilyen aljas módon kicseszett Eli-jal. Ám mivel összesen egyszer mertem kezet emelni valakire, és azt is megbántam később, inkább csak becsaptam a szekrénye ajtaját. Szükségtelenül tettem, elvégre talán már akkor kiszúrt, amikor az öt méteres körzetébe kerültem, legalább jelezni akartam neki, mennyire dühös lettem.

– Beszélgessünk egy kicsit! – fontam keresztbe a karom magam előtt.

– Minek beszélgessek valakivel, akit nem is érdeklek igazán? – A szemét forgatva nyitotta ki ismét a szekrényét, hogy kivegyen belőle három füzetet.

– Nehogy már te legyél megsértődve! Végig valaki más matatott a nadrágodban, amíg bevallottam neked, mit érzek. Annyi gerinc nem volt benned, hogy legalább elmondd, vagy bocsánatot kérj, vagy...