Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

20. fejezet: Elias

Mindenem égett. A láz már kezdett kibírhatatlanná válni, viszont hiába vettem be egy Aspirint mielőtt elnyomott az álom, így is egy „mindjárt beledöglök ebbe a melegbe” érzéssel keltem. A hátamon feküdtem, a takarómat meg valószínűleg lerúgtam magamról, hátha menekülhetek a hő elől. A szobám kicsit sötétnek tűnt; talán beesteledett, amíg aludtam. Egy pillanat erejére mindent normálisnak láttam.

Fel akartam kelni, inni egy korty vizet, esetleg megmosni az arcom, de hiába próbálkoztam, egy izmom se mozdult. Értetlenül néztem végig magamon, azonban semmi furcsát nem vettem észre. Talán csak azt, hogy egyedül a kislámpám adott fényt, pedig emlékeim szerint nem kapcsoltam fel. Tudtam, a normális emberek rémültek lennének hasonló helyzetben, bennem viszont sokkal inkább a kíváncsiság égett a láz mellett.

Az ajtóm csukódását hallottam; a zár kattanása olyan hangosnak tűnt, mintha valaki dühből csapta volna be, holott a fémnyelv gyengéden siklott a helyére. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam, ki jött hozzám. Azt hittem, a félhomályban hosszú másodpercekig tart majd, amíg felismerek bármit, Dorian alakját azonban olyan tisztán vettem ki a sötétségből, mintha belőle áradna az a kevés fény, ami pislákolt. Nem lett volna akkora őrültség, elvégre mindig ilyennek képzeltem őt – valakinek, aki megvilágít nekem egy utat –, de az emberek nem szoktak csak úgy ragyogni.

Mégis, ahogy ott állt… Gyönyörű volt; rókavörös haja kócosan meredezett ide-oda, a szemüvegén meg-megcsillant a lámpa fénye, a mosolya egyszerűen elvarázsolt. Az ajtónak dőlt, fejét hátrahajtotta, majd vett egy mély lélegzetet. Ahogy beharapta az alsó ajkát, hirtelen úgy éreztem, a mellkasom mindjárt kiszakad, annyira erősen vert a szívem.

– Tetszem neked?

Mintha a fülembe suttogott volna, a hangja mégis távolinak tűnt. Bólintani akartam, felelni neki valahogy, ám meg sem tudtam mozdulni, a torkom kiszáradt. Egy gyenge ahára futotta tőlem, miközben úgy járattam végig rajta a tekintetem, mint éhező egy falat kenyéren. Miért van rám ilyen hatással? Ennyire csak nem lehet jó… Hallottam már olyat, hogy valaki meg van őrülve egy másik emberért, de azt sosem gondoltam volna, hogy ezt szó szerint kell érteni.

Mintha valami zenét hallottam volna, majd Dorian lassan ellökte magát az ajtótól. Komótosan a nyakához emelte a kezét, elkezdte kigombolni az ingét. Azt hittem, beledöglök a várakozásba, mire válláról végre lehullott a könnyed anyag, ám legnagyobb sajnálatomra egy kék pólót is viselt alatta. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar ennyire messzire visznek majd az iránta érzett érzelmeim. Két hete még egy csóktól is kényelmetlenül éreztem magam, ekkor meg már alig vártam, hogy ez a csodálatos srác levetkőzzön előttem.

– Látni szeretnél, igaz? – harapta be ismét alsó ajkát.

– Fogalmad sincs, mennyire.

Gyengének éreztem magam, miközben feljebb húzta a pólója alját, ám ezúttal úgy hittem, nem a láztól veszett el minden erőm. A forróságot valami egészen más okozta bennem; sejtettem, mennyire ki lehettem pirulva, amint megláttam a nadrágja alól kilógó, világoskék alsót. Remegett a kezem a visszafojtott ingertől, hogy most azonnal magamhoz rántsam, minden ruháját letépjem, és szorosan átöleljem. Akartam őt, az érintését, a csókjait… Akartam, hogy szeressen.

Lassan levette a pólóját, engem pedig teljesen letaglózott a gondolat, mekkora hatással van rám. A takaróba kellett markolnom, nehogy elkapjam a csuklóját, aztán magamra húzzam. Nem kimondottan izmos, de nem is volt túl csontos az alkata. A mellkasán több vörös szőrszálat láttam, amik a köldöke alatti ösvénnyel együtt kimondottan bejöttek. Talán ez lehetett az első alkalom, hogy nem csak a szeme miatt tetszett nekem, hanem azért, mert férfi. Ezúttal nem csak szívvel vonzódtam hozzá; éreztem, ahogy az alsóm egyre szűkebbé vált, minél tovább néztem őt.