Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

19. fejezet: Dorian

Lucy hirtelen tyúkanyóvá változott, miután hazaértünk az orvostól. Egy másodpercre sem hagyott egyedül, még a szobámba is követett, így premier plánban nézhette végig, ahogy reflexből az ágyra vetettem magam, majd bevertem a felső ajkamat a keretbe. Megszoktam, hogy Lance ágyán nyugodtan csinálhatom ezt, általában nála szoktam dühöngeni, az viszont kiment a fejemből, hogy az az ágy másfélszer akkora, mint az enyém.

Amint káromkodva felültem, a nővérem egy másodpercnyi habozás nélkül felhúzott az ágyról, majd átrángatott a fürdőszobába, és a kád szélére ültetett. Miután bevizezett egy zsebkendőt, megpróbált az arcomra fogni, én azonban nem akartam, hogy itt ápolgasson.

– Ne mocorogj már! – csapott a tarkómra, amitől pár csepp vér a nadrágomra esett.

– Ennyit az egyetlen márkás farmeremről... – sóhajtottam fáradtan. Persze még ezzel is csak rontottam a helyzeten, minden kiejtett T és F betű után nőtt a vérpöttyök száma a gatyámon.

– Megint valami hülyeséget csináltál? – Jimmy röhögve rohant be a fürdőszobába, babakék szemében azonban enyhe aggodalmat véltem felfedezni.

– Bevertem a számat az ágyba – vontam meg a vállam. – Röhögj csak ki!

– Azt mégis hogy abszolváltad?

– Hol tanulsz te ilyen szavakat? – Lucy elképedve tárta szét a karját, Jimmy viszont értetlenül nézett fel a nővérünkre. Ő nem fogta fel, néha mennyire idegenül hangzik a szájából, amit mond. – Na, mutasd, mid sérült! – Ismét elkapta az arcomat, én viszont azonnal elfordultam tőle. – Hadd segítsek már neked!

– Miért nem jut el az agyadig, hogy egyedül akarok lenni? – mordultam rá. Persze ez nem segített semmit, megint az arcomra fogott, majd elkezdte törölgetni a számat a nedves zsepivel. – Kértelek, hogy hagyj békén, de te csak loholsz utánam.

– És mint kiderült, loholnom is kellett – tartotta elém a narancssárgára és pirosra színeződött zsebkendőt. – Először a csuklód, aztán a sebek a nyakadon, most meg ez. Mi a jó ég történt ma veled?

– Nem akarok beszélni róla.

Amint elfordult egy újabb zsepiért, én kaptam az alkalmon, majd visszarohantam a szobámba.

– Nem menekülsz örökké ezzel a hülyeséggel! – Lucy persze jött utánam, nyomában pedig Jimmy rohant, ő azonban ahelyett, hogy velem foglalkozott volna, inkább megkerülte az ágyamat, majd az éjjeliszekrényemben kezdett kutakodni.

– Minek nyaggatsz? – fordultam vissza Lucyhoz, miközben leültem az ágyra, ahová ő követett is. – Eddig sosem érdekelt ennyire, mi történt a suliban. Miért pont most érzed kötelességednek, hogy rákérdezz minden hülyeségre?

– Mert most látom rajtad először, hogy valami nagyon zavar – simogatta meg a vállamat. – Eddig minden lepergett rólad, ezúttal viszont valaki nagyon keményen bántott. Szóval?

– Túl hosszú lenne – ingattam a fejem. Rájöttem, hogy igaza van, nem rohanhatok el előlük minden alkalommal, amikor valami bajom van. Ha a szüleinknek nem is, legalább neki megnyílhatnék, ha már ennyire aggódni akar értem. Legalábbis valamennyire. – Ez még Texasig visszanyúlik. Ott kezdődött az egész, csak akkor még másért lettem pont én a célpont.

– Vagyis jól sejtettem és tényleg bántanak téged. – Nem kérdést tett fel, én mégis bólintottam. – És már Texasban is piszkáltak?

– Ja, csak akkor azért, mert sebezhetőnek tűntem. A gyenge kissrác, akitől el lehetett venni a perecet uzsonnánál, meg homokot lehetett tömni a szájába a szünet alatt.