Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

21. fejezet: Dorian

Mivel Mason vitt suliba, és ő más rendben éli a napjait, hétkor már az épület melletti gyepen ücsörögtem. Az éjjel nála aludtam, így a Lance-szel történek után kicsit bűntudatosan ugyan, de akkor is elszívtam a pasimmal egy füves cigit. Reggel persze már megbántam, ám ebben nagyrészt a fejfájás játszott közre, nem pedig a tegnap délutáni dolgok.

Meredten néztem magam elé, próbáltam kitalálni, mit csinálhatnék, amivel elüthetem az időt. A mai dogára már tanultam, a kémiaprojektet nem tudtam itt folytatni, a házi feladataim készen voltak, könyvet pedig nem hoztam magammal. Egyetlen lehetőséget láttam a két szabad órában, amiről nagyon jól tudtam, hogy ki kell használnom.

Elővettem a telefonomat, majd megnyitottam a galériát, és a tegnapi beszélgetésről készült képernyőképeket kezdtem nézegetni. Francnak kellett lefogyasztanom minden mobilnetemet? Ha nem vizslattam volna folyamatosan Eli Facebook oldalát és Instagramját, akkor nem kellett volna a hülye képekkel szórakoznom… Újra és újra végigolvastam az utolsó üzenetet, próbáltam megfejteni, mit gondolok, mit érzek vele kapcsolatban, azonban annyi minden kavargott bennem, hogy képtelenségnek láttam bármit is kiszűrni közülük.

Mi a fene történt? Alig három hete még hozzám sem akart szólni, nyár előtt esküdni mertem volna rá, hogy gyűlöl, erre tegnap kaptam tőle egy üzenetet, amiből azt tudtam kiolvasni, hogy végig kedvelt, csak félt kimutatni. Miután elolvastam, az első gondolatom az volt, hogy mégis ki a halál hinné el ezt neki. De tartottam magam, nem válaszoltam azonnal, nehogy olyasmit írjak, amit a végén megbánok.

És ekkor úgy éreztem, valahol megható, amit írt nekem. Végig tetszettem neki, a közelemben akart lenni, beszélgetni velem. Nem is zavarta, hogy tegnap kitettem azt a képet. Sőt, azt akarta, hogy minden nap alázzam meg, mert vezekelni akar azért, amit tett. Nem tagadhattam, hatalmas hatással volt rám, azonban továbbra is aggódtam, mi van, ha csak hazudik.

Tudtam, addig semmit sem vehetek biztosra, amíg ki nem faggatok valakit, aki ismerheti a teljes igazságot. Eli-t nyilván nem kérdezhettem meg, Lance szóba sem akart állni velem, Adrianéket pedig nem mertem ezzel zaklatni. Főleg a tegnapi után…

– Hogyhogy ilyen korán? – Félénk hang szólalt meg mellettem, mire azonnal felkaptam a fejem.

Kevin Bailey állt fölöttem. Sötétkék szeme kíváncsian csillogott, miközben megvakarta apró orrát. Annyira kölyökarca volt, mindig mindenkit meglepett, hogy majdnem tizennyolc éves. Fejben néha még azt is megkérdőjeleztem, szokott-e borotválkozni.

– Mason hozott el. – Gyorsan lezártam a telefonomat, nehogy meglássa, mit nézegettem eddig. Azonban pár pillanat múlva rájöttem, pont erre a lehetőségre van szükségem. – És te?

– A hétvégén lesz a meghívásos – vonta meg a vállát. – Sokat gyakorolunk, mert az Eastesek nagyon jók. Főleg, mert van náluk egy srác…

– Tristan – bólintottam azonnal, mire Kevin szemöldöke összeszaladt. – Az Eastből jöttem át ide.

– Ja, tényleg… – Halvány pír jelent meg az arcán, miközben elkezdett a tarkójánál növő barna tincsekkel játszatni.

– Meg ő volt az első zaklatóm. Miatta váltottam sulit. Illetve… – Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, ahogy eszembe jutott Ayden, az első fiúm, de nem akartam, hogy ez kiüljön az arcomra. Kevinből most mást akartam kiszedni. – Sok más tényező miatt is, de ő lehetett a fő oka.

– Az szar. – Idegesen téblábolt, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most. Igaz, nem gyakran beszélgettünk, de nem értettem, mitől jött ennyire zavarba.

– Kérdezhetek valamit? – Úgy döntöttem, ideje megtörnöm a jeget, és szerencsémre Kevin le is ült mellém a fűbe. – Tegnap kaptam Eli-tól egy üzenetet, és nem tudom, mit kellene látnom benne.