Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

7. fejezet: Dorian

Újabb póló landolt az ágyamon, és talán már majdnem minden ingemet összegyűrtem. Életem első randija... Azt sem tudtam, mit kellene felvennem, miről fogok beszélgetni vele, mit illik ilyenkor csinálni. Egyáltalán hogyan köszönjek majd neki? Csak egy ölelés? Egy puszi? Vagy csókoljam meg? És a legrosszabb az egészben, hogy a szemem alatt hatalmas lila folt éktelenkedett David miatt, a seb körül pedig pirosra színeződött a bőröm a klór miatt. Borzasztóan néztem ki, és ezen semmit sem segítettek volna a ruháim. Öltözhettem volna playboynak, az a zúzódás egyszerűen még rosszabbá tette a külsőmet, mint amilyen általában szoktam lenni.

– Veled mi van? – A nővérem hangja hallatán azonnal kiugrottam a szekrényemből, elkerekedett szemmel néztem Lucyra. – Ki húzott be neked ekkorát? És egyáltalán miért? – Rémülten jött közelebb hozzám, megpróbált a monoklimhoz érni, én azonban reflexből hátráltam egy lépést, nehogy elérjen.

– Még mindig fáj – tettem fel a kezem, amikor újra meg akart érinteni.

– Ki volt ekkora állat?

– Elestem.

– Nem anyáék vagyok – forgatta idegesen zöld szemét. Gondolhattam volna, hogy nem fog hinni nekem, mégsem akartam elmondani az igazat. Csak az hiányzott, hogy ő is sajnálni kezdjen... – Dorian, csak mondd el! Hátha tudok segíteni.

– Én sem tudom, miért történt – tártam szét a karom. – Nincs min segítened, mert szerintem normális oka sem volt.

– Vagyis valaki tényleg lecsapott. – Erre már én is csak a szememet tudtam forgatni, majd visszatértem a szekrényem kipakolásához. – Ki volt?

– Nem fogom elmondani. Nem szokásom árulkodni.

– Vagyis ez nem az első eset.

– Hanyagolhatnánk a témát? Dolgom van. – Hirtelen el sem tudtam dönteni, sápadjak vagy vörösödjek. Sikerült elköpnöm az egyetlen dolgot, amit sosem akartam a családom tudtára adni.

– Ja, azt látom – nézett végig az ágyamon heverő ruhákon. – És mit is csinálsz?

– Ha annyira érdekel, randim lesz, aztán meghívtak egy buliba – sóhajtottam unottan.

Már éreztem, hazudhatok bármit, akkor sem fogom tudni levakarni magamról, így inkább elé tártam az igazságot. Elvégre Lucy már több randin vett részt, mint én, és nagyon reméltem, hogy tud majd segíteni. Ha az izgalmamon nem is, legalább a külsőmön.

– Miben akarsz menni?

Válaszul csak magam mögé mutattam az ágyra, mire végre leesett neki, mi a bajom.

– Tudod, a múltkor találtam egy dobozt anyáék szekrényében, amibe apa régi ruháit rakták.

– Eszednél vagy? – kerekedett el a szemem.

Apukánk hasonló stílusban öltözködött már évek óta, mint Eli, csupán annyi különbséggel, hogy ő tényleg csak feketét viselt. A bőrdzseki és a katonai bakancs alapkiegészítők voltak nála, a nyakában mindig ott csillogott egy ezüstlánc, sötét haját hagyta hosszúra nőni, folyton copfba fogta.

– Mégis hogy néznék ki az ő cuccaiban?

– Bulira készebbnek, mint ezekben – bökött a ruháimra. Bár valahol fájt és kényelmetlenül érintett a dolog, be kellett látnom, hogy igaza van. Még úgy is, hogy bármit szívesebben viseltem volna, mint apa ruháit. – És, ha akarod, rakhatok némi alapozót a monoklidra. Nem hiszem, hogy teljesen el tudjuk tüntetni, de legalább sokkal halványabb lenne.

– Az a baj, hogy akkor lenne egy folt az arcomon, ahol meg eltűnnének a szeplőim, és az hülyébben néz ki, mint egy zúzódás.

– Szemceruzával megpróbálhatok újakat rajzolni, hátha nem tűnik fel senkinek – vonta meg a vállát. – Ha tényleg olyan borzasztó lesz az eredmény, akkor még bármikor lemoshatod.