Szerelem Dallamai I. - Egy pillanatra | ✔

5. fejezet: Dorian

Reszkettem az idegességtől, mégis sikerült becsúsztatnom a levelet a szekrényajtó egyik résén. Éppen csak végeztem vele, hirtelen megszólalt a csengő, így gyorsan elindultam vissza a terem felé. Teljesen kiment a fejemből, hogy a szekrény tulajdonosának is abban az irányban volt órája. Halálra rémített, amikor egyszer csak kilépett az előttem lévő teremből, és szerencsétlenségemre meg is látott. Conor mosolyogva lépett hozzám, nekem pedig nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogyan szólaljak meg előtte.

– Hé, szia! Jobban vagy már? – ölelt át fél karral köszönés gyanánt.

– Mondtam, hogy nem lett bajom, csak meglepett – dörzsöltem meg a tarkóm, miközben egyre több vér szökött az arcomba.

– Én meg csak aggódok érted. – A falnak dőlt, vagyis még folytatni akarta a beszélgetést. Már a levél miatt is idegeskedtem, görcsölt a gyomrom, erre még beszélgetnem is kellett vele. – Hallottam, elkezdtél úszni.

– Hol hallottad?

– Néha beugrok, ha éppen nincs edzésem – vonta meg a vállát. Egy tízpontos, hófehér mosolyt villantott, amitől úgy éreztem, minden tagom kocsonyává válik. Tengerkék szemével kíváncsian méregetett, én meg igyekeztem a falban keresni támaszt, nehogy összeessek a lábamban támadt hirtelen gyengeségtől. – Láttalak valamelyik nap, amint a haverod tanítgatott. Egész jól megy már, de ha gondolod, jövő héten megpróbálhatok segíteni neked, amíg Lance felkészül a versenyére.

A pulzusom az egekig ugrott, miközben Conor végigtúrt dús, bársonybarna haján. Még mindig alig tudtam elhinni, mennyire dögösen festett sötétzöld pólójában, hófehér ingében és világos farmerében. A stílusunk mindig is hasonlított, rajta azonban az izmai és a magassága miatt minden sokkal menőbben állt.

– Komoly? – kerekedett el a szemem.

– Kedden akár kezdhetünk is. Aztán talán bekaphatunk valamit.

Egy kacsintás kíséretében közelebb lépett hozzám, mire reflexből hátrálni akartam, de a szekrénysor vége az utamat állta. Kezdtem egyre jobb ötletnek tartani, hogy végül megírtam azt a levelet, noha tudtam, úgysem jöhetek ki jól ebből. Legutóbb is így kezdődött. Reménykedtem, elhittem, aztán koppantam. Az első fiúm megcsalt egy lánnyal, hogy heterónak higgyék, és ez apró darabokra törte a bizalmamat. Hinni akartam Conorban, de egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. Hiába kaptam néha jeleket, hogy érdeklem, nem akartam meglátni őket. A legjobbnak gondoltam, ha írok neki egy üzenetet, ami szerint találkozni akarok vele, majd elmondom neki, mit érzek iránta, hátha az elutasítás hallatán el tudom majd felejteni őt.

– Jó hangzék! – Még forróbb lett a fejem, amint a mondat elhagyta a számat, de szerencsére Conor nem röhögött ki. Sőt, mintha tetszett volna neki, ahogy beszéltem. – Bocs, én csak...

– Swiper, évekig hallgattam a nővéredet, amíg egy osztályba jártunk – nevetett kedvesen, miközben az ingemhez nyúlt. Elkezdte megigazgatni a galléromat, a pólóm nyakát. Valahányszor a bőrömhöz ért, kellemes bizsergés futott végig a gerincemen. – Tudod, szerintem kimondottan aranyos az akcentusotok, és egyszerűen imádom hallgatni. Gondolom, akkor jön elő, amikor izgulsz, igaz? – Lassan végigsimított a nyakamon, egészen fel az államig, hogy magára emelje a tekintetem, és ott is tartsa.

– Igen.

Nyeltem egy nagyot, és hirtelen az sem érdekelt, hogy lát-e minket valaki. Ezúttal annyira magával ragadott Conor vonzereje, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak a csókra, amit loptam volna tőle.

– Szívesen lennék...

Szinte gombostűfej méretűre rándult a gyomrom, ahogy valaki elrángatott Conor közeléből. Annyira meg akartam hallgatni, mit mondott volna nekem, de a karomat szorongató személy túl gyorsan húzott el onnan. Miután megálltunk, valami különös anyagnak ütköztem, amit egy bőrdzsekihez tudtam volna hasonlítani.