Miért nem ismertelek előbb?

24.

𝙰𝚣 𝚎𝚕ő𝚣ő 𝚛é𝚜𝚣𝚎𝚔 𝚝𝚊𝚛𝚝𝚊𝚕𝚖á𝚋ó𝚕..

Valamiért úgy éreztem, most a fiúk helyett is nekem kell gondolkodnom.

Aznap este tiszta volt az ég. Meg mernék esküdni, hogy egy felhőt se láttam, miközben a lábamat lóbálva ültem a kátyú szélén, és a csillagokat nézve tűnődtem azon, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Joyce, a békés sziesztámat megzavarva tovább püfölte szegény indákat, kitartóan vagdalta őket az ásó szélével, addig, ameddig azok hatalmas fröccsenéssel szét nem szakadtak.

Kocsik közeledtek felénk, azoknak a fényszórója világította meg Mike-ék felsőjét.

Teljesen elfeledkeztünk a mellettünk álló, gyenge Willről, aki az egyik pillanatban összecsuklott, akár egy kempingszék, majd a földön elterülve rángatózni kezdett.

Félve néztem ki az ablakon, hátha látom a másik kocsit amiben Will fekszik, de a sötétített üvegen keresztül még a csillagokat sem láttam.

...de nem érdekelt különösebben, hiszen mikor leparkoltunk, azonnal kipattantam a járműből, s eszeveszetten rohantam azután az ágy után, amin Will feküdt, és amit szélsebesen toltak be az épületbe. Nem értem őket utol, de ettől függetlenül már a bejáratnál is hallani véltem az Ő ordítását.

Folytatás
Káromkodás fordulhat elő benne

𝚂𝚔𝚢𝚕𝚊𝚛 𝚜𝚣𝚎𝚖𝚜𝚣𝚘̈𝚐𝚎

Kivágtam az ajtót, és hangos üvegcsattanással rontottam be a hatalmas épületbe. A kiáltozást követve indultam el futólépésben, végigrohantam a hosszú folyosókon, fel a lépcsőn, be egy új lépcsőházba, s minden lépésemmel egyre közelebb éreztem magamhoz Willt, és a vérfagyasztó üvöltését.
~ Gyerünk már, bazdmeg, hol vagy? - kiabáltam könnyeimet nyelve, s hármassával szedtem a fokokat.
Hallottam, ahogy mögöttem csukódik az ajtó, és valaki fuva követ engem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bevárjam Mikeot, mivel ő rohant utánam szélsebesen, így erőből rúgtam meg az utamat álló vasajtót, ami résnyire ki is nyílt. Nekifeszülve kezdtem tolni, mint az őrült, de nagyon nehezen ment, kezdtem fáradni. Mike rövidesen utolért, s kifulladva konstatálta, hogy be kéne segítenie. Morogva dobta a hátát a hatalmas torlasznak, ami a lökéstől újra megmozdult. Én is minden erőmmel azon voltam, hogy nyíljon az a rohadt ajtó, de ez még kevés volt.
Mike hátrálni kezdett a sötét helységben, majd elrugaszkodott a felvett támadóállásból, s akkora lendülettel esett neki vasszerkezetnek, hogy egyszerre repültünk át a fal másik oldalára. Nem modnom, hogy kellemes volt, sőt!
Életemben nem estem még olyat, mint akkor, ráadásul pont a csuklómat sikerült magam alá gyűrnöm..
~ Baszki, Mike, a kezem...- csordult ki a könnyem, mikor megpróbáltam rátámaszkodni.
Ő szintén jókorát zakózott, azt hiszem, érzéki csókot nyomott a járólapra. Mikor megunta a romantikát, jókora vérfoltot hagyva maga után fetápászkodott, majd a kezét nyújtotta felém, hogy kapaszkodjak belé, s álljak fel a földről.
Engedelmesen hagytam, hogy a bal kezemnél felhúzzon, majd mikor mind a ketten stabilan álltunk a folyosón amire kizuhatnunk, s ahol félhomály uralkodott, ismét futni kezdtünk abba az irányba, ahonnan az ordításokat hallottuk. Hatalmas szerencsénkre nem kellett sokáig keresgélnünk, egyet fordultunk csak a folyosó végénél, és egyből egy kórterem nyitott ajtajához értünk. Mire megérkeztünk, a kiáltások halkultak, s egyre ritkábban hangzottak fel. Will nyugtatót kapott, aminek hatására úgy feküdt az ágyon, mint aki drogtúladagolásban szenved. Borzalmas érzés volt ilyennek látni...
Joyce a kezét fogva ült mellette, s sírva beszélt a szinte eszméletlen fiához, a mellette álló Bob pedig szomorúan simított végig a vállán. Beljebb léptem a szobába, és minden rám szegeződő tekintet figyelmen kívül hagyva sétáltam oda a betegágyhoz.
~ Istenem... - suttogtam könnyes szemmel, mire Joyce rámpillantott.
Szomorúan elmosolyodott, s elengedve a fia kezét, szorosan megölelt. Kissé meglepődtem ettől, nem számítottam rá. Azonban visszaöleltem Will anyukáját, és igyekeztem belesűríteni az összes sajnálatomat és félelmemet, amit abban a pillanatban éreztem. És őszintén, nekem is hiányzott az az ölelés. Nem ismerem túl régóta Joycet, ám az az idő, amit eddig vele töltöttem, pozitív irányba sodorta az első benyomását számomra.
Ezt a drámai pillanatot pedig egy kiáltás törte meg.
~ Szent Isten! Mike, mi történt az orroddal? - borzadt el Bob, mikor meglátta Mike vérző orrát.
Na, jó. Ez elég gyenge jelző. A fiú orrától két hatalmas vércsík húzódott egészen a nyakáig, onnan pedig beitta a pólója. Amíg ő az előbb történteket mesélte el a férfinak, én addig lepillantottam a jobb csuklómra, ami kemény matracnak bizonyult odakint. Ha nem tudom, hogy egy laboratóriumban rohangáltam az imént, azt hittem volna, valaki szemfestékkel pingálta ki az egész kézfejemet. A régi, sápadt színemet felváltották a lila és zöld foltok, a csuklóm a kétszeresére dagadt. Remek!
~ Sky, drágám, mi lett a kezeddel? - nézett a törött végtagomra Joyce rémülten, én pedig őszintén hálás voltam, hogy aggódik értem.
~ A nagy futásban ráéstem... Mike is akkor művelte azt a csodálatot az orrával... - néztem hátra, ahol Bob Mike orrát vizsgálgatta, hiszen "nagyon" ért az ilyesmihez.
~ Szólunk egy orvosnak, rendben? - mosolyodott el halványan, én pedig szívből megköszöntem a törődését.