Miért nem ismertelek előbb?

21. 2/2

𝚂𝚔𝚢𝚕𝚊𝚛 𝚜𝚣𝚎𝚖𝚜𝚣𝚘̈𝚐𝚎

Vagy fél óráig próbáltam oldani a feszültséget, ugyanis ami Will arcára kiült, azt mindennek lehetett nevezni csak éppen boldogságnak nem.
Azt hiszem, valamennyire sikerült, de nem volt az igazi.
Sokáig ülhettem ott az ágyon... ugyanis...

Villámsebességgel kaptam fel a fejem, és álmosan kémleltem körbe. Az első dolog amit megpillantottam, az egy büdös zokni volt ami valamilyen különös okból kifolyólag a fejemen lógott, bele a szemembe. Undorodva leszedtem magamról, majd mikor félredobtam kellett pár másodperc hogy realizáljam, mi is történik éppen.
Először igazság szerint fel akartam magamat pofozni, mert egy pillanatra felmerült bennem a másnaposság gondolata. Megráztam a fejem és hunyorogva vizslattam a terepet. Ami...
Az ágy volt. Mi a fene... hogy kelhettem fel ott? Vagyis nem azzal van a baj hogy nem a földön aludtam. Bár... de. Mivel eredetileg ott kellett volna. Egyedül. Ehelyett fent, az ágyban töltöttem az éjszakát... Will mellett.

Pár perc múlva rá kellett hogy jöjjek, nem az egész estés trécselés volt a legnagyobb probléma amivel aznap reggel foglalkoznom kellett. Sokkal inkább az, ami miatt felébredtem.
Hálótársam ziláltan, levegő után kapkodva riadt fel az "álmából". Amint felocsúdtam a gondolataimból, azonnal felültem és odamásztam mellé.
~ Will... Will! Nyugi! Mi történt?- térdepeltem.
~ Ho..hopp..er...- dadogta alig érthetően.
~ Tessék?- ráncolta a szemöldökét Mike, aki időközben szintén rátelepedett az ágyra és aggódó tekintettel fürkészte barátját.
~ Hop..per... megf..megfog hal..ni..- makogta, majd felém kapta a fejét. A szobát betöltő félhomályban, ami már lassacskán kezdett kivilágosodni az őszi hajnalban, egyszerűen nem tudtam nem elveszni a mogyoróbarna szempárban így akaratlanul is sok ideig meredtem rá. Mikor észbe kaptam, gyorsan hebegtem valamit arról hogy biztosan jól érzi e magát, aztán Mike azonnal intézkedni kezdett.
~ Oké. Will, ha nem fáj semmid akkor gyere, segítünk, és szólunk anyukádnak a látomásodról. Sky, te fogd meg a kezét és támogasd ki, valószínüleg elég gyenge - utasított, majd amikor Will elfordult felőle, rám kacsintott. Ravasz.
Nyújtottam hát a kezeimet, hogy a betegünk megfogja és erőből feltápászkodjon az ágyról.
~ Köszi..- motyogta, majd nagy levegőt vett és kisietett a szobából.
~ Nos, tényleg nagyon gyenge - kuncogtam, mire Mike felvont szemöldökkel meredt rám.
~ Azt hiszed, nem hallottam hogy mit össze duruzsoltatok az éjjel? Valószínüleg azután hogy láttad sírni nem szerette volna hogy még sebezhetőbbnek vagy esetleg nyafkának találd őt, ezért ment ki egyedül. Ez biztos, hiszen olyan gyenge, mint a harmat...- ingatta a fejét, mire gondolatok ezrei kezdtek ide-oda cikázni a fejemben.
Ha Mike ébren volt az este, amikor Willel virrasztottunk akkor baromi jó színész ugyanis amikor lehajoltam hogy megnézzem, alszik e, biztosra vettem, hogy mélyen durmol. Ezek szerint tévedtem. A másik... mi az hogy Will nem akarta hogy gyengébbnek tűnjön a szememben? Netán...
Ugyan, mit is képzelek. Egyik fiú sem szereti ha az egoja sérül.
Szegény, az egész élete egy káosz.. néha nagyon szívesen cserélnék vele, csak hogy ne kelljen minden ilyen baromságon keresztülmennie. Esküszöm, elviselném. De ez neki már túl sok.

Will anyukáját a nappaliban találtuk a földön ülve (?), éppen gondolkozott valamin. Halkan odasétáltunk hozzá, majd Will elhadarta neki hogy mi történt. Egyből összedugtuk a fejünket, és kábé fél órán át diskuráltunk az esetről, bénábbnál bénább megoldási lehetőségeket firtatva. Éppen azt magyaráztam hogy milyen kapával lehetne leásni a földbe hogy megtaláljuk a rendőrfőnököt, mikor egy kocsi puffogását véltük hallani kintről. Joyce azonnal szaladt is, hogy megnézze, esetleg nem Hopper érkezett e vissza. Visszafolytott lélegzettel vártuk a lehetetlent, hisz Will radarja jelen esetben tévedhetetlen. Természetesen nem a várt személy volt az, amit először abból állapíthattunk meg hogy Mrs. Byers idegesen dobolni kezdett ujjaival az ajtófélfán.
~ Ki az, anya?- ráncolta a szemöldökét Will, mire Joyce eszelősen elmosolyodott és miközben motyogott valamit a bajsza alatt, vonakodva kisomfordált az ajtón.
Néma csendben ültünk az asztalnál és vártuk a fejleményeket. Nem hazudok, legalább öt perce magunkra voltunk hagyva (hűha) mikor végre nyílt a bejárati ajtó, és Will anyukája lépett be rajta. Viszont nem egyedül. A rövidke sort egy pocakos, derűs tekintetű férfi zárta, fél kezében mindenféle logikai játékokat tartott. Hát, mit is mondhatnék, rendesen meglepődött miután körbenézett a szobában.
~ Magasságos...- suttogta elkerekedett szemmel.
Szerettem volna kezet fogni vele és bemutatkozni, mert hát azért én az az illedelmesebb fajta vagyok, de belépte után pár percig csak ámulva járkált fel és alá a házban. Azt hiszem, nem csak nekem kezdett zavaró lenni a helyzet, mivel Mrs. Byers esetlenül megköszörülte a torkát és megszólította.
~ Ö.. Bob, a gyerekeket már ismered?- utalt rám és Mikera. Willt, gondolom, már ismerte.
~ Ja, izé.. persze, milyen feledékeny vagyok -jött oda hozzánk- Mikeal már egyszer összefutottam mikor a nagyfiút vittem suliba -veregette meg Will vállát.
~ A kisasszony pedig, ha jól gondolom...
- mosolygott rám kedvesen- Will barátnője!
Ismételten kezet akartam fogni Bobbal hogy a nevemet is elmondjam, ám abban a pillanatban lefagytam. Barátnője?? Hah, jó is lenne... vagyis...
~ Ö... n-nem é-nn... nem a-az..-makogtam zavartan, mire a mellettem ülő Will is hevesen tiltakozni kezdett. Vagyis inkább összevissza dadogott.
~ Iz-zé! Nekem ő.. n-nemm a... ő cs-cs...
~ Gyerekek, összezavartok. Hiszen nekem Joyce azt mondta...
~ Ö, Bob, nem kérsz valamit inni esetleg?- húzta be a konyhába a vádlott, mire ismét hárman maradtunk.
Lehajtott fejjel üldögéltem, mivel számításaim szerint az arcom színe kábé egy tálnyi paradicsomszószhoz hasonlíthatott. Fél perc kínos csönd.
Amit ki más, mint Michael tört meg.
~ Hallom, jártok!- vigyorgott szemtelenül és mikor Will nem látta, ismételten rám kacsintott.
~ Ö...- nyögött egyet Will, mire óvatosan oldalra néztem.
Ugyanúgy lógatta az orrát, akárcsak én.
Remélem nem utált meg vagy valami...

Miután a felnőttek visszatértek köreinkbe, kezdődhetett a gondolkodás hogy Will mégis mi a fenét rajzolhatott. Egy fél órán keresztül fel és alá járkáltunk a házban, a végére leginkább már csak azt tettetve hogy próbáljuk megfejteni a művészeti bravúrt, amikor Bob félrehívta Joyce-t, addig minket pedig leültetett, mondván "ne dolgozzunk ennyire sokat". Így hát ismételten az asztalnál kötöttünk.
~ Tudom hogy ez kényes téma, és tényleg bocsánat hogy megkérdezem meg minden...- kerteltem - de biztosan nem sejted hogy mik lehetnek a lapokon?- tettem fel a nem kívánatos kérdést.
~ Ne szabadkozz, nem baj...- mondta kedvesen mire kissé megnyugodtam- de nem, nem tudom.
A fenébe.
Nagy dilemmában voltam éppen, amikor Bob csörtetett be az étkezőbe, és hangosan gondolkodott. Nem igazán figyeltem oda arra amit monda mert éppen elvoltam foglalva azzal, hogy Willnek egy szösz van a hajában, azonban kimondott valamit... azt, ami a válasz a kérdésünkre.
~... ez Hawkins térképe! Igaz, Will?