Miért nem ismertelek előbb?

22.

𝚂𝚔𝚢𝚕𝚊𝚛 𝚜𝚣𝚎𝚖𝚜𝚣𝚘̈𝚐𝚎

Nos, fény derült a nagy titokra, választ kaptunk a kérdésünkre. Arra, hogy mit is rajzolhatott Will. Ha úgy vesszük, óriási szerencsénk hogy Bob éppen akkor gondolt egyet és jött át Byersékhez, különben még mindig azt találgatnánk hogy Will most tényleg jobban érzi e magát vagy sem. Így hát újabb tudással lettem gazdagabb. Mégpedig azzal, hogy a fiú, aki iránt azt hiszem, mélyebb érzelmeket táplálok mint kellene, tudatán kívül lerajzolta Hawkins térképét.

Hogy további infókhoz juthassunk, Bob megkért minket hogy azokat a szakaszokat amiket mond, mérjünk le mérőszalaggal, majd diktáljuk be neki. Ezzel egy ideig elszórakoztunk, ugyanis mindig rossz adatot sikerült leolvasnunk, emiatt pedig legtöbbször is az jött ki megfejtésnek hogy a közértben ássunk lyukat. Nyilván nem ezt akartuk megtudni ezért bele telt egy jó másfél órába amíg mindent össze tudtunk szedni. Meglátásaim szerint Bobnak már borzasztóan elege lehetett belőlünk, mivel mikor én és Will (Mike direkt Joyce-al gyűjtött infót...) bediktáltuk a távot, ő egyszerűen csak eszelősen bámult ránk...

Nagyjából két órányi szenvedés után végre valahára megszületett az eredmény, így Joyce vezetésével beültünk az autóba hogy utunkat vegyük egy...
Farm felé.

Bob villámgyorsan pattant be a kormány mögé, majd gyöngyöző homlokát megtörölve fordult a zilált Mrs Byers-hez:
~ Remélem azért majd beavattok..- húzta el a száját, majd rátaposott a gázra- Merre megyünk?- kérdezte, mire beállt a csend- Ugye ezt nem mondjátok komolyan?
Mi csak ültünk ott kukán, meg se nyikkantunk. De tényleg... merre kell mennünk?

~ Majd én navigálok!- törte meg a csendet a mellettem ülő Will, mire minden szem rá szegeződött- Öhm..- nyelt egy nagyot - Azt hiszem, tudom az utat.
Egyszerre bólintottunk rá a kijelentésére, még Bob sem kérdezősködött, csak nyugodtan szólt neki, hogy kezdheti az eligazítást. Sajnálkozva pillantottam a mellettem ülő, monoton magyaráztba mélyült, jobb napokat is megélt Willre, és azon gondolkoztam hogy miként tudnék rajta segíteni. Valószínüleg sehogy. Már éppen egy könnycsepp készült volna legördülni az arcomon, mikor is azt hittem hogy karamboloztunk. Bob akkora kanyart vett jobbra hogy konkrétan mindenki máshova került a hátsó ülésen. Én szinte átestem Mike-on aki egy az egyben lecsúszott az ülésről, Will pedig rajtam kötött ki. Az arca egészen közel került az enyémhez, szinte olyannyira hogy a bőrömön éreztem a meleg szuszogását. Nem tudtam megállni hogy ne bámuljam... Talán kicsit sokáig is néztem...
~ Bocs, srácok, én sem tudom merre megyek...- mentegetőzött a sofőrünk, s ismételten élest kanyart véve behajtott egy farmra.
~ Itt.. itt lesz- nyekeregte Will, aki nagy küzdés árán visszamászott a helyére és bőszen nézegetett ki az ablakon.
~ Micsoda?- értetlenkedett a volánnál ülő - De hiszen itt nincs semmi. Tovább megyek...
~ Nem! Állj meg!- kiáltotta hirtelen Joyce, majd kivágta az ajtót és kiugrott a mozgó járműből.
~ Mégis mit művelsz??- szólt utána Bob, de mind hiába.- Ez hihetetlen...- morogta, majd satuféket nyomott, és a nő után rohant.
A hirtelen jött mozdulatlanságtól kissé megszédülve, de az út vége okozta megkönnyebbüléstől feltöltődve kászálódtunk ki mi is a járműből, s szemünkkel követtük a felnőtteket, akik egy... óriási földkupac felé mentek?
Igen, jól láttam. Valaki egy óriási gödröt ásott a farm közepére.
~ Ez meg mi a franc?- hüledezett Mike, majd a hajába túrva guggolt le a mélyedés szélére hogy jobban szemügyre vehesse a talajon tátongó, gigantikus lyukat.
~ Ásóval ásták -mondtam, mikor megpillantottam egy kézi ásót félredobva a sáros kupacok mellett.
~ Ezt? Dehát hogy...
~ Hopper -szólt lentről Joyce, aki időközben Bobbal együtt lemerészkedett a mélybe- Ő ásta ezt.. Mostmár értem hogy miért. Bob, fogd a karom, lemegyek.
~ Hogy micsoda?? Neked teljesen elment az eszed? Nincs az a pénz amiért leengedlek a föld alá!
~ Kedves tőled hogy féltesz, de nekem le kell mennem oda. Most!!- válaszolta indulatosan, majd az ásót megfogva kezdte arrébb kotorni a homokot.
~ Mégis hova le?- kérdeztem értetlenül, hiszen semmilyen csapóajtót vagy hasonlót nem láttam amin a föld alá lehetett volna jutni.
Joyce nem válaszolt, éppen az ásóval ügyködött Bob mellett, aki a fejét fogta az idegességtől, ezért hát a fiúkhoz fordultam.
~ Mégis hova megy le?
~ Nézd... nézd jobban..- válaszolta Will szűkszavúan, amiből csak azt tudtam kikövetkeztetni hogy alaposabban meg kell figyelnem azt a gödröt. És láss csodát, valóban ez volt a kulcs. Mikor kicsit lejjebb csúsztam a mélyedésben hogy közelebb kerüljek a felnőttekhez, akkor már értettem is ezt az előbbi párbeszédet. Mintha óriási piócák fonódnának egymásba, olyan képben mutatkozott meg az a földbe nőtt izé is, amit Joyce bőszen igyekezett szétvagdosni az ásóval. Óvatosan visszamentem a fiúkhoz, akik idő közben nagyon susogtak valamiről.
~....hogy valamivel jobban érzed magad..- mondta Mike halkan, de nem eléggé ahhoz hogy ne halljam.
~ Miről folyik a beszélgetés?- mosolyodtam el halványan, mire ők azonnal elcsitultak.
~ Öhm.. semmi -motyogta Will, és félrenézett. Ez azért fájt...
~ Az...jó -nevettem fel kínosan, és egy hajtincset a fülem mögé tűrve billegtem előre hátra a lábaimon.
Kissé kínosnak éreztem ezt az egészet, úgyhogy gyorsan kellett gondolkoznom hogy eszembe jusson valami frappáns. Természetesen ötletem se volt, így hát maradt a kínos csönd, én pedig tovább feszengtem. De nem sokáig. Ugyanis mikor elfordultam hogy megnézzem, a felnőttek vajon hogy állhatnak a saját dolgukkal, már sehol se láttam őket.
~ Mmm... fiúk? Hová lett Will anyukája és Bob?

𝙽𝚊, 𝚜𝚣𝚒𝚊𝚜𝚣𝚝𝚘𝚔...! 𝚃𝚞𝚍𝚘𝚖, 𝚝𝚞𝚍𝚘𝚖, 𝚒𝚜𝚣𝚘𝚗𝚢𝚞́ 𝚛𝚎́𝚐𝚎𝚗 𝚟𝚘𝚕𝚝 𝚖𝚊́𝚛 𝚛𝚎́𝚜𝚣 𝚊𝚖𝚒𝚝 𝙽𝙰𝙶𝚈𝙾𝙽 𝚜𝚊𝚓𝚗𝚊́𝚕𝚘𝚔! 𝙳𝚎 𝚝𝚎́𝚗𝚢𝚕𝚎𝚐! 𝚁𝚎𝚖𝚎́𝚕𝚎𝚖 𝚗𝚎𝚖 𝚑𝚒𝚝𝚝𝚎́𝚝𝚎𝚔 𝚑𝚘𝚐𝚢 𝚊𝚋𝚋𝚊 𝚑𝚊𝚐𝚢𝚘𝚖!🥺 𝙴𝚜𝚣𝚎𝚖𝚋𝚎𝚗 𝚜𝚒𝚗𝚌𝚜! 𝙲𝚜𝚊𝚔 𝚞𝚐𝚢𝚎𝚋𝚊́𝚛 𝚏𝚎𝚕𝚟𝚎́𝚝𝚎𝚕𝚒, 𝚗𝚢𝚘𝚕𝚌𝚊𝚍𝚒𝚔 𝚘𝚜𝚣𝚝𝚊́𝚕𝚢... 𝚔𝚒 𝚜𝚎 𝚕𝚊́𝚝𝚜𝚣𝚘𝚔 𝚊 𝚝𝚊𝚗𝚔𝚘̈𝚗𝚢𝚟𝚎𝚔 𝚔𝚘̈𝚣𝚞̈𝚕, 𝚍𝚎 𝚖𝚘𝚜𝚝𝚖𝚊́𝚛 𝚖𝚒𝚗𝚍𝚎𝚗𝚔𝚎́𝚙𝚙𝚎𝚗 𝚒́𝚛𝚗𝚘𝚖 𝚔𝚎𝚕𝚕𝚎𝚝𝚝! 𝙼𝚎𝚐𝚙𝚛𝚘́𝚋𝚊́𝚕𝚘𝚔 𝚊 𝚗𝚊𝚙𝚘𝚔𝚋𝚊𝚗 𝚖𝚎́𝚐 𝟷-𝟸 𝚛𝚎́𝚜𝚣𝚝 𝚔𝚒𝚝𝚎𝚗𝚗𝚒 𝚑𝚘𝚐𝚢 𝚔𝚊́𝚛𝚙𝚘́𝚝𝚘𝚕𝚓𝚊𝚕𝚊𝚔 𝚝𝚒𝚝𝚎𝚔𝚎𝚝 𝚊 𝚑𝚊𝚕𝚊𝚜𝚣𝚝𝚊́𝚜 𝚖𝚒𝚊𝚝𝚝, 𝚙𝚕𝚞𝚜𝚣 𝚖𝚎𝚐 𝚖𝚎𝚛𝚝 𝚎𝚣 𝚊 𝚛𝚎́𝚜𝚣 𝚎𝚕𝚎́𝚐 𝚛𝚘̈𝚟𝚒𝚍𝚔𝚎 𝚕𝚎𝚝𝚝 :( 𝚖𝚎𝚐𝚙𝚛𝚘́𝚋𝚊́𝚕𝚘𝚖 𝚐𝚢𝚊𝚔𝚛𝚊𝚋𝚋𝚊𝚗 𝚔𝚒𝚝𝚎𝚗𝚗𝚒 𝚛𝚎́𝚜𝚣𝚎𝚔𝚎𝚝, 𝚒́𝚐𝚎́𝚛𝚎𝚖❤️❤️