A Múlt Emlékei /Ff./ ✔

2.

-Szóval Persley - kezdett volna bele, de látta, hogy mondandóra nyitom a szám. De természetesen Sydney intézkedett az előbbi beszólásomért, és tarkónvágott.

-auuuu-mondtam elnyújtva az ú-t.

A doktor szinte már kínjában kezdett el magyarázni.

-SZÓVAL mint mondtam igen szerencsés eset, de ne gondolja azt, hogy minden rendbe fog jönni napok alatt. Mi megteszünk mindent annak érdekében, hogy a folyamatok gyorsan haladjanak, de......- és itt megállt egy kicsit, majd szemét lesütötte. - de a versenyen nem fog tudni indulni.- a végére nagyon halk
lett.

Kellett egy tíz másodperc mire ráeszméltem, hogy mit is mondott, és anyu kezdett el halkan beszélni.

- természetesen megértjük doktorúr.

- rendben, akkor most hagyom önöket. - mondta, majd ki ment az asszisztensekkel együtt.

Pár perc kínos csend után ,,édes drága jóapám,, végre megszólalt.

-mennünk kell.- mire is számítottam??- a gép vár ránk, jövőhéten jövünk.

Mivan?!-igen, ezt kellett volna mondanom, de csak ennyi csúszott ki a számon:

- rendben.

Tíz perccel később...

-ahh nem fogom kibírni egyedül ezt a sok időt. És még csak tíz perc telt el de már unatkozom.

Időközben megérkezett az ebédem, és gondoltam, hogy szar a kórházi koszt, na de hogy ennyire?!

Nagy nehezen elnyammogtam, majd jött az első vizsgálat.
Nem mondom, hogy nem fájt, de azt tudni kell rólam, hogy bírom a fájdalmat. (Gondoljunk vissza fél nappal ezelőttre ;) Oké de ha valaki így töri a lábát, az kurvára fáj már bocsánat?!

-mi a fasz! Kezdek megőrülni a gondolataimban?!

Este:

-Jól van Persley eljött az ideje a takarodónak! - mondta a doki, aki aznap velem volt, vagyis foglalkozott meg stb...

-mivan?? Dehát még csak 8 óra?!
-kérdeztem rá vissza kétségbeesetten, mert általában 11-ig, vagy még tovább fent szoktam maradni.

-pontosan tudom mennyi az idő, de pihenned kell.-mondta teljesen egyhangú, kifejezéstelen arccal, majd megfogta a papírjaimat, és elindult.

-nem jössz?- pillantott vissza rám, mert látta, hogy ,,kicsit,, zavarodott a tekintetem.

-hhh de -sóhajtottam, majd egy szemforgatás után, elindultam a gipszelt lábamat a levegőben tartva.

Miután sikeresen leraktam a mankóimat, befeküdtem az ágyba, és a plafont kezdtem el bámulni. Nem volt rajta semmi különleges, csak néztem. A gondolatok a fejemben csak kavarogtak. Még mindig nem tudom feldolgozni, hogy hogy történt ez az egész. Oké. Bevallom nem vagyok az a ,,türelmes,, ember, de csak nem lesz olyan hosszú a felépülési idő? Az orvos azt mondta, hogy ne gondoljak a versenyre, se semmi táncal kapcsolatos dologra, de egyszerűen nem tudok másra.

Miért pont én?
Ez a kérdés többször is lejátszódott a fejemben, de sosem találtam rá a választ. Éreztem, hogy egy forró könnycsepp folyik le az arcomon, mire gyorsan odakaptam a kezem és letöröltem. Egyszerűen gyűlölök sírni. Nemhogy más előtt, még magamban is. Én nem az a lány vagyok, akinek ott van minden barátja, ha baj van, vagy hogy egy óriási doboz nutelláva, és 10 csomag zsebkendővel megoldódik minden baja. Engem nem így neveltek. Eddig azt gondoltam, hogy az apám azért ennyore szigorú, mert nem szeretné, hogy összetörjek, de úgylátszik, hogy ez nem sokat segít.