A Múlt Emlékei /Ff./ ✔

5.

*a szöveg közben lehet, hogy beszúrok pár képet*

Miután 14:09-kor elindultam, a kórházból, hogy megejtsek egy kisebb sétát, nem gondoltam rá, hogy ez több órásra is elnyúlhat. Persze nem önszántamból barangoltam ilyen sokáig, szimplán a nagy eszemmel nem hoztam telefont, és eltévedtem.
Próbáltam keresni, hogy merre vannak házak, de persze valószínűleg pont az erő közepében voltam, és ráadáaul a lábam is kezdett sajogni.

Egyik percben, meghallottam, hogy a hátam mögött mozog egy bokor, és olyan hirtelen fordultam hátra, hogy elvesztettem az egyensúlyom, de szeremcsére az utolsó pillanatban meg tudtam tartani magam.

- ki az? - néztem körbe-körbe, mert nem értettem honnan jöhetett a hang. És újra jött. De most sokkal tovább tartott mint az előbb.

- gyere elő! - rivalltam az állatra, de meglepetésemre, nem állat volt.

Az egyik nap, már láttam ezt a lányt a kórházi ebédlőben, de nem találkoztam még vele. Ezer közül is megtudtam volna ismerni, úgy is, hogy semmit nem tudunk egymásról. Jellegzetes külsője volt, vörös, göndör, rövid haj, frufru, alacsony alkat. Vékony volt. Talán túlságosan is. Biztos anorexiás.

- ömm...bocsi ha megilyesztettelek. - sajnálkozott édes, kicsit rekedtes hangján. Úr isten már most szimpi ez a csaj.

- jaa, pff semmi baj, nem ilyedtem meg - mosolyogtam, majd meglengettem a kezem, hogy tudja, semmi baj nincs

-mi a neved? - érdeklődtem a lánytól

- Tegan....Tegan Spiers - jött közelebb egy lépést, majd a kezét nyújtotta üdvözlésképp

- Persley Mason - fogtam vele kezet, de a lány a nevem hallatán eltorzult arccal nézett felém.

Nem az az undortól eltorzult arc, hanem a meglepődöttségtőp elformálódott tekintet.

- mennyi az esélye, hogy Hollywood legjobb táncosa, itt áll előttem egy erdő közepén....törött lábbal? - tekintete arcomról a lábamra esett.

- hát úgy látszil elég sok - nevettem el magam, mire a lánymegfogta a vállam és ő is elnevette magát.

- na de még mielőtt begyökerezik a lábam, tudnál egy kicsit segíteni? - vetettem rá segítségkérő pillantást.

- persze miben tudok?

- hát tudod eltévedtem, nem kicsit, és nem tudom merre van a kórház.

- persze...hiszen azért jöttél ennyire be az erdőbe?! - csapott a homlokára.

- na figyelj, erre elmész egyenesen - mutatott azthiszem északra - ahol elkezded látni a mohákat, és a kitaposott utat - hadonászott a levegőbe - na ott kell balra fordulni. Ott lesz egy háromágú elágazás, a középsőn mész végig. Ott lesz egy ranch, és onnan jobbra már látni fogod a háak tetejét, valamint a kórházt is.

- ömm...oké - emeltem fel és le a hangom. - de várj te nem jössz velem? - húztam fel egyik szemöldököm, mert nem tudtam mit akar csinálni az erdőben.

- hát - vakarta meg a tarkóját - tudod szeretek itt lenni....és még nem akarok visszamenni - de ha az előbbi arckifejezésed alapján gondolkozok mikor magyaráztam merre menj, valószínüleg Dallas-ban kötnél ki, úgyhogy inkább veled megyek - fogta meg a vállam, és húzni kezdett.

Útközben rengeteget beszélt, és sok mindent tudtam meg róla. Például, hogy 2 éve jár a kórházba, bár meggyógyult, és mint sejtettem anorexiás, még mindig szeret oda menni. Elvileg nagyon befogadóak vele, és szerinte ők a második családja. Az apja kiskorában meghalt. Van egy testvére akinél 2 évvel idősebb, és most 19 éves. Imádja a természetet és az állatokat. A ranch amit mondott nem messze volt már tőlünk. Ott dolgozik a barátja, Matthew, és rodeózással foglalkoznak. A ranchon dolgozik az említett testvére is, Sophie, akinek 3 lova van ott. Mind vad volt, de neki sikerült fájdalom nélkül betörnie. Nem vagyok nagy lovas, de mindig is ki akaram próbálni, hogy milyen a nyeregben az élet. Ő is lovagolt, csak szünetet kellett hagynia, az anorexia miatt. Nagyon szereti az ott dolgozó embereket is. A vállalkozás a nevelőapjáé, Mr. McCalyn-é. Időközben oda is értünk a farm mellé, és mikor megláttam, az állam a földre esett.