A Múlt Emlékei /Ff./ ✔

epilógus

- a tárgyalás elkezdődött - emelte fel a fejét a szemüveges, fekete köpenyt viselő bíró, mire mind felnéztünk.

- hol van az...- kérdeztem anyámat, aki mellettem ült. Apa a másik oldalamon, a testvéreim pedig mögöttünk. Sokan voltak még a teremben. Volt egy idősebb nő, rengeteg férfi, és persze a könyvelők, meg a bíró.

- egy pillanat - fogta meg a kezem suttogva, majd mikor meglátták a sárga ruhás férfit, én is odanéztem.

És akkor....

Hirtelen valami elsötétült előttem. Egy termet láttam, ahol mind olyan sok egyenruhás ber van. Vagyis..ezek inkább...táncosok
Emelem a lábam. Leesek. Most látom a mentőt...bevisznek valahova - ANYA! - jajkiáltást hallok. Mindenki mellettem áll. Sok kis képkockából épül fel az egész testem. Nem tudok mozogni, se megszólalni. Mi történt?! Hirtelen egy másik férfit látok. Várjunk csak ez...nem lehet?! John! Mellette pedig Mr. Kay, a családom?! Újra, újra visszajöttek, de ... most valami más. Egy szertárban vagyok. És...igen, itt van mellettem...
CAMERON?! Emlékszem! Már emlékszem! Annyi minden...egy könnycsepp gördül le az államon. A falhoz szorít. Motyog valamit, de nem értem. Talán...nem. Képszakadás. Most egy erdőben vagyok...valaki áll mellettem! Ez...ez nem lehet?! TEGAN! hát újra látlak édes Tegan! Valahova elrugaszkodtunk. Egy farmnál vagyunk. Mögöttem...Lucas. A név, amire mostmár emlékszem. Tehát... nem ő áll itt. Az események csak pörögnek. Megállunk egy hizonyos szobában. Én látom magamat, és Cameront, de ők nem engem. Tehát szellem vagyok?! Éppen... újra ugrás. Most...egy papírt tartok a kezemben...nem az... nem lehet. Én terhes vagyok?! Nem. Annak lenne előjele. Akkor...ez azt jelenti...
A könnyeim mostmár patakokban folytak, de az emlékek csak ugráltak össze-vissza. Elszédültem. Leülök egy kicsit. Majd elfekszem. Mikor felkelek, mindenki mellettem ül de...előtte még volt valami. Gyerünk Persley megtudod csinálni mert...

Mert te Persley Kyle Mason vagy. A Hollywood-i táncos, akit semmi sem tud megfélemlíteni. Aki balesetet szenvedett, elvesztette az emléketi...

- Lucas Hartwood miatt - pattantam fel hirtelen, mire mindenki a könnyektől eláztatott arcom felé nézett. Engem mit sem izgatva a körülöttem lévő emberek, odafutottam a három-négy méterrel odébb álló fiúhoz, és átöleltem. Mindezt olyan hirtelenséggel, hogy az őrök sem tudtak megálljt parancsolni, ezzel áttörtem mindenkit félrelökve, és lerohamoztam a fiút.

- annyira...hiányoztál - bőgtem szorosan magamhoz húzva, mire két őrnek sikerült leválasztania róla.

- ANNYIRA GYŰLÖLLEK - hajoltam le anyámhoz, majd a szemébe ordítottam - MINDVÉGIG HAZUDTÁL

- kisasszony mostmár kérem - kalapált az öreg, de semmi hatása nem volt rám. Egyszerűen elborult az agyam.

- hazudtál...és megfosztottál az egyetlen dologtól az életben amiért élni tudok - mutattam Cam felé - Cameron Dallas-tól. - ejtettem ki a számon a nevét, mire mindenki összesutyorgott. Nem magyon foglalkoztattak a "de hát azt hittem elvesztette az emlékeit!" Meg a "nem úgy volt, hogy nem emlékszik semmire? -akkor ez a fiú..." kijelentések.

- nem ő az elkövető - fordultam ezúttal a bíró felé - Lucas Hartwood - nak hívják azt az ebmert, aki miatt ehy bizonyos ideig nem voltak emlékeim a múltamról. Ez az ember az egykori szerelmem. Vele találkoztam a kórházban. Azóta ismerjük egymást.

- kérem kisasszony mostmár üljön le! - parancsolt a bíró, mire leültem, de anyám tekintete közelsem a dühös volt, hanem inkább...félt.

- tehát azt mondja Miss Persley, hogy ez a bizonyos Cameron Dallas, nem az ön támadója? Mivel tudja igazolni?

- hát..ömm...várjunk csak. - tettem keresztbe a kezem. - a házunkat kirabolták néhány napja. Az az ügy megoldódott? - néztem fel az észosztókra, mire újabb sutyorgásba kezdtek.