A Múlt Emlékei /Ff./ ✔

3.

-hova viszel kislány?- hallottam meg a hátam mögül a hangot, majd egy mozdulattam megfordultam és a falnak nyomtam.

-na idefigyelj seggfej! Most szépen visszasétálsz a saját szobádba, elfelejted, hogy találkoztunk, és azt is hogy este kint jártam. Befogod a szád különben..

-különben mi lesz ha? Elmondasz apucinak? - nem estek jól a szavai megmondom őszintén, de nálam betelt a pohár. Felpofoztam, amire begerjedt, megfogta a két vállam, és hozzányomott a másik folyosó falához.

-ELEGEM VAN BELŐLED! - ordította, mire több beteg is kijött, hogy megnézze mi folyik kint. Éreztem, hogy a szemem könnyesedik, és hogy a lábam kezd remegni. Szerencsére csak pár ajtónyira volt a szobám, így berohantam oda.

-vége a műsornak- jelentette ki lenéző hangnemben Cameron a kórtársak felé, és éreztem hogy még egyet belecsap a falba.

Én félelmemben a földre rogytam. Nem tudom miért, mert semmi közöm nincs ehhez a balfaszhoz, és általában nem szoktam megilyedni a fiúk viselkedésén, de lehet, hogy ő volt az első igazi férfi akivel eddig találkoztam. Mindenesetre visszakullogtam az ágyamra, és megpróbáltam a könnyeimtől küszködve elaludni.

Reggel...

Mikor felkeltem, és belenéztem a tükörbe, majdnem újra elsírtam magam. A szemem tiszta vörös, a hajam hullámos, és a szám szét van rágva. Féltem kimenni a folyosóra, mert minden reggel egy gyors kis megbeszéléssel indítunk, és rettegtem, hogy Cameron mit gondol rólam. De igazából kit érdekel?

-jól van Mason ideje...ó látom már fel is keltél-jött be a termembe John, a hétfői gyógytornászom.

-John mi a titkod?- böktem oda neki fáradtan, mert sose értem, hogy hétfő reggel hogy lehet egy ember már 7:00-kor ilyen üde és friss.

-hát például nem sétálgatok éjjelek éjjelén a folyosón, hanem kipihenem magam rendesen- rivallt a tegnap esti incidensre.

-ahh most behúztál a csőbe- tettettem az idióta kisgyereket, aki mindig mosolyog, ha kap nyalókát. Oldalba böktem John-t mire férfi felnevetett.

-fél óra múlva gyere le a nagyterembe.-mondta majd kisétált.

-jól vagyok kösz a kérdést- motyogtam magam elé, természetesen csak viccből. John amolyan kedves és vicces keverék. Most éli 35. életévét, és már három éve van a kórháznál. Előtte egy farmon dolgozott állatorvos ként, így igen jártas ezen a térem. De mit is magyarázok, mikor mennünk kéne a nagyterembe?!

Lekullogtam a lépcsőn, hogy leérjek a lifthez, megnyomtam a 2. emelet feliratot, de még mielőtt bezáródott volna az ajtaja, egy kéz benyúlt az ajtón, ezzel megálítva azt.

Cameron volt az. (KI GONDOLTA VOLNA???)

-kibírsz velem egy légtérbe fél percet anélkül, hogy felpofoznál?- szegezte hozzám a kérdést.

-még nemtudom, de ha így haladsz nembiztos.-forgattam meg a szemem, majd arrébb mentem, hogy beférjen mellém.

Egy pár másodperc telhetett el, de a lift hirtelen megállt.

-nenenenene!!!- ordítottam, de a fiú csak nézett, hogy mi a faszt csinálok.

-így nem jutunk ki sose- próbált csitítani.