Álomcsapda | Szoboszlai D.

11. Family time

Az elkövetkező órák elég nyugodtan telnek. A rajtam kívül a lakásban lévő 3 felnőtt mindenféle fontos dologról beszélget. Én addig bekapcsolok valami mesefilmet Dominik tesójának, és annak ellenére, hogy nem beszélünk közös nyelvet elég jól megértjük egymást. Pattintok egy német feliratot az animációs filmre, amit néz, de igazából nem tud lekötni.

Egy percre kénytelen vagyok elterelni a focista figyelmét, és megkérdezni, hogy akarnak-e ebédelni, amire fel tudom ajánlani a tegnapi vacsink maradékát. Szofi külön sültkrumpliért könyörög, én pedig örömmel csinálok neki, mert legalább addig is kimehetek a konyhába, és valljuk be, a párolt zöldséggel szemben mindig nyerni fog a sültkrumpli.

Mindenki azt mondja, hogy jó a kaja, én pedig úgy teszek, mintha elhinném és örülnék neki. Dominik beszél róla, hogy félig-meddig vega vagyok és hogy a kedvéért mégis olyan kajákat főzök, amire szüksége van a sporthoz. Wow. Lehet, hogy Haalandnak igaza volt és tényleg normális is tud lenni. Oké, tudom nagyon jól, hogy tud normális lenni. Talán hátsószándék nélkül is, csak eddig mindig megakadályoztam, hogy bármiféle normális viszony legyen köztünk, mondjuk 24 óránál hosszabb időtartamra.

A mostani szövegelése pedig tudom, hogy csak a szüleinek szól. Nyilván neki is az az érdeke, hogy azt higyjék, jól van és valaki olyan van mellette aki szereti, nem pedig valaki olyan, akiről szexvideót csinált 3 órányi ismeretség után, majd ez az személy azóta ezzel zsarolja és beköltözött az életébe. A kettesben hozzám intézett utolsó mondata persze még mindig motoszkál az agyamban, de próbálom kizárni onnan és nem gondolni a vele kapcsolatos intim dolgokra.

Ezt eléggé megnehezíti, mert annyira beleéli magát ebbe a hülye szerepjátékba, hogy néha megfogja a kezem meg mosolyogva rám néz miközben beszél, én pedig kénytelen vagyok úgy tenni, mintha élvezném.

Ebéd után Szofit az anyukája csendes pihenőre parancsolja a vendégszobában, és ő is vele tart, amíg el nem alszik. Addig Dominik az apukájával beszélget - valószínűleg a fociról, mi másról - a nappaliban. Én pedig elpakolok, majd leülök az üres ebédlőasztalhoz és azt csinálom, mint bármelyik 21. századi fiatal: elmerülök a telefonomban.

camila..schlichter: help. a focista családja felbukkant.

Pötyögöm be az üzenetet Clara-nak. A válasza rögtön érkezik, sírva röhögős szmájlik seregeként. Kösz.

clarahitz: tudsz most beszélni?

camila..schlichter: nem igazán, nagyon lefoglal, hogy a barátnője szerepét játsszam.

clarahitz: mondd, hogy laktózt ettél és hasmenésed van és menj ki a mosdóba.

camila..schlichter: undorító vagy. - írom le neki, ennek ellenére tényleg a fürdőszobába megyek.

Lehajtom a wc tetejét és ráülök, majd hívást indítok Clara felé.

- Szörnyű barátnő vagy, Camila. - jelenti ki drámaian. - Remélem Szoboszlainak jobban hozod a figurát, mint nekem.

Csak megforgatom a szemeimet majd mélyet sóhajtok és nagyon halkan kezdek beszélni.

- Ez az egész az ő hibája. - kezdem én is köszönés nélkül.

- Az utolsó infóm tőled az, hogy bementél hozzá a kórházba.

- És már ott is elkezdte ezt a hazugságot azzal, hogy én vagyok a barátnője! - suttogom felháborodva. - Mindegy, az csak a Covid miatt volt. Utána egész jól mentek a dolgok. Beszéltünk, majd tegnap hazahoztam őt, tök jól elvoltunk, együtt ettünk, sorozatot néztünk. Segítettem neki leöltözni, lefekvés előtt beszéltünk, bocsánatot kért a fogadás miatt. - sorolom mindezt.