Álomcsapda | Szoboszlai D.

21. Excuse me, I love you

A telefonálás végeztével végül letörlöm a sminkemet - és a könnyeimet - egy nedves sminkeltávolító kendővel, és mivel éhes vagyok, csinálok egy kis popcornt, majd levágódok vele a tv elé. Dominik nélkül egészségtelenné változom, de nagyon durván.

Clara és én nem jutottunk túl sokat előre. Azt kérte, hogy nyugodjak meg, egyek, aludjak és majd ha totálisan józan leszek gondoljam ezt át, és beszéljem meg vele. Ennek ellenére az én gondolataim nem bírnak leállni egy pillanatra sem. Folyamatosan azon pörgök, hogy érzéseim vannak Dominik iránt, ez pedig eléggé kikészít. Olyannyira, hogy beteszem a Tres metros sobre el cielo-t, és körülbelül a közepétől kezdve folyamatosan szipogok és sírok rajta. Remélem nem vagyok terhes vagy ilyesmi, amiért ennyire érzékenyen reagálom le ezt az egészet.

Ekkor kicsit megvilágosodom és felülök a kanapén. Eszembe jut ugyanis, hogy annak ellenére, hogy Dominik annyira szemfüles volt, hogy Münchenbe utazás előtt bepakolta a laktáz bogyóimat, a fogamzásgátlót azonban nem, és én sem tettem ezt meg, ami elég szánalmas. Így kimaradt egy nap.

Ijedten pattanok fel és fordulok körbe. Végül veszek egy mély lélegzetet és átgondolom egy kicsit ezt a szitut. Nem egész két hete történt ez, szóval esélytelen, hogy tüneteim legyenek ennyi idő után. Különben is, egy nap nem a világ vége, máskor is történt már meg és nem volt belőle baj. Valószínűleg nem én voltam a termékenység istennője; bár a mostani partnerem azért jóval több potenciállal rendelkezhetett, mint jelentősen idősebb elődje. Picit megnyugodva fújom ki a levegőt, ugyanakkor elhatározom, hogy nem ártana majd egy tesztet csinálnom a közeljövőben. Remélem, az is rohadtul negatív lesz. Ezek után a megrázó események után be is veszem a napi gyógyszert, és visszaülök a tv elé, és hagyom valami trash reality-n futni.

Cipőimet lerúgom, magamra húzom a karfán heverő plédet és lefekszem, és úgy próbálok figyelni a műsorra, de annyira szar, és kicsit szédülni is kezdek az elfogyasztott alkoholtól. Végül lehunyom a szemeim és pár perccel később már nem nyitom ki őket. Zuhanyzás, fogmosás, és mindenféle megoldás nélkül alszom el a kanapén.

7:30-kor ébredek, és érzem, hogy másnapos vagyok. Csodás. A tv legalább kikapcsolta magát X órányi inaktivitásom után. A torkom annyira száraz és annyira fáj, hogy kedvem lenne saját magamat pofon ütni. Ezt mentálisan meg is teszem néhányszor, míg a konyhában iszom egy kis vizet, végül a fürdőbe sétálok és vetek magamra egy pillantást a tükörben. Jaj, hát... eh.

Arcot és fogat mosok, majd a szobámba indulok és valami fájdalomcsillapító után kezdek kutatni. Két perccel később győzedelmesen megyek vissza a konyhába és nyelem le egy kis vízzel, s elhatározom, hogy égető szükségem van egy zuhanyra, mert még mindig az interjúhoz felvett ruháimat viselem. Kelletlenül nyújtózok egyet, mert a hátam tényleg fáj; igaza volt Szoboszlainak amikor azt mondta, hogy nem kellene azon a kanapén aludni.

Apropó Szoboszlai. Kicsit összerezzenek, amint meghallom, a bejárati ajtó nyílását, és pillanatokon belül megjelenik előttem maga a focista is. Látványától egy pillanatra eláll a lélegzetem. Egyszerű - na jó, azért elég márkás - utcai ruhát visel, egyik kezében pedig egy hatalmas csokor különböző árnyalatú rózsaszínben pompázó bazsarózsa csokrot tart. Sporttáskáját hanyagul a földre dobja, és amint tekintetét felemeli, észrevesz engem, amin kicsit megilletődik.

- Oh, nem gondoltam, hogy már ébren vagy. Készülsz valahová? Vagy voltál valahol? - méreget értetlenül, miközben lerúgja a cipőit.

- Én csak... nem. - nyögöm ki, és hirtelen nem tudok neki választ adni arra, hogy a kora reggeli business casual dress code-omat mi indokolja; a nyuszis mamusszal kiegészülve.