Álomcsapda | Szoboszlai D.

20. Interviews

Az elkövetkező három napban a Dominikkal való kommunikációm kimerül abban, hogy jelzem neki, ha csináltam kaját; ő pedig hozott nekem még 5 gyorstesztet - szerencsére ez már az orrban-szájban turkálós verzió - amit szorgosan megcsináltam az elmúlt napokban. Ezek mellett a megfázásom tünetei is elmúltak, tekintve hogy el sem hagytam a lakást, és a napjaim nagy részében az ágyban feküdtem, csak enni meg főzni jártam ki.

Épp vacsora főzéssel bajlódom aznap kora este is, mikor Dominik hazajön. Ha jól emlékszem, azt mondta előző nap, hogy orvoshoz megy.

- Mondtak valami jót? - kérdezem végül, miután mindketten egy-egy sziát motyogunk a másiknak.

Valamiért nem tudok szótlan maradni a közelében. Mellém sétál és érdeklődve figyeli, hogy mit főzök. Mocsok módon tésztát, de legalább teljes kiörlésűt.

- Jövőhéten elkezdhetek úszni. - mondja érdektelenül.

- Oh... - bólintok elismerően, de nem nézek rá.

- Eljöhetsz velem. - ajánlja, én pedig nem hiszem el, hogy még ezek után is próbálkozik nálam.

- Nem tudok úszni. - mondom neki, pedig ez nem igaz.

- Megtanítanálak. - kezd feleselni.

- Nem akarok megtanulni úszni, totálisan megöli a bőrömet az uszodák vize. - közlöm vele. - Most pedig ülj le, ha kaját akarsz. - teszem hozzá rendkívül barátságosan, és sikerül rögtön megalapoznom a jó hangulatot a vacsorához.

Evés közben Dominik a telefonját nézegeti, én pedig néha-néha őt. Eléggé fáradtnak néz ki. Nem tudom pontosan, hogyan halad a felépülése, terápián tényleg nem volt az elmúlt napokban, néha-néha elkaptam, amint a nappaliban tornázott.

- Van valami amit szívesen ennél a napokban? - töröm meg a csendet.

Dominik csodálkozva emeli rám a tekintetét. Nem nagyon diskuráltam vele ilyenekről. Általában főztem amit jónak gondoltam vagy én enni akartam, ő meg igazából sosem panaszkodott.

- Nem igazán. - válaszol. - Holnap nem leszek itthon, Berlinbe kell mennem egy fotózásra meg interjúra, maradok éjszakára is.

Csak bólintok a szavait hallva, majd tekintetem visszafordítom a kajám felé. A következő percek néma csendjét a telefonom pittyegése töri meg. Tudom, hogy illetlen - unalmas óráimon felütöttem ám a diplomáciai protokoll kézikönyvem online változatát -, de mégis érte nyúlok, mert igazából Dominik és én nem igazán élünk a protokoll szerint jelen helyzetben, és megnyitom a beérkező e-mailem, a lélegzetem pedig rögtön elakad, amint felfogom annak tartalmát.

Végre kezdem azt érezni, hogy a sors az én kezemre játszik. Sietősen pattanok fel az asztaltól, nem törődve Dominik értetlen pillantásaival és a szobámba sietek. Egy e-mail a külügyminisztériumtól, amiben azt írják, hogy tetszett nekik a jelentkezésem, és hogy szívesen folytatnának velem egy interjút videón keresztül. A felkínált időpontok láttán kisebb örömtáncot lejtek, amint látom, hogy van egy a következő napra is, ami azt jelenti, hogy nyugiban, Szoboszlai mentesen folytathatom ezt le. Hirtelen nem is érdekel, hogy emiatt vészesen kevés időm lesz készülni, ha esetleg nagyon durván belekérdeznének a megkopott tárgyi tudásomba. A másnapi 15:30-as időpontot megadva válaszolok az e-mail-re és örömmel fogadom el a meghívást.

Néha csodálatos dolog egyedül lenni. Imádom a nyugalmat, amit most egyedül Paulinho Moska hangja fűszerez meg, amint azt én énekli, hogy Ahora estoy pensando en ti... ez egy elég érzelmes szerelmes szám, annak ellenére, hogy izgatottan készülődök, a gondolataim visszakalandoznak az eddigi elhibázott kapcsolataimra, végül pedig megállapodnak Dominik Szoboszlain, és egy egészen picit engedem a fantáziámat körülötte sétálni. A fura kapcsolatunk és a viselkedése és az én viselkedésem ellenére is valahogy jó érzéssel tölt el az, ha rá gondolok. Annyira furcsa. Visszagondolva a tegnap esti költői kérdésemre, miszerint vajon ő engedne-e egyedül sétálni engem egy idegen ország veszélyes utcáin, a válaszom egy határozott nem. Egy egészen kósza pillanatig, ebbe belefájdul a szívem, de végül elhessegetem ezt az egész gondolatmenetet, mert totálisan semmi értelme nincs.