Álomcsapda | Szoboszlai D.

24. Kindest Camila

Kedves Camila,

ha valaha megkapod ezt a levelet az sajnos azt jelenti, hogy már nem lehetek veled és nem tarthatok veled abban a közös kalandban, amit olyan régóta terveztünk már. Sőt, az is lehet, hogy a 25. születésnapod is elmúlik, mire a kezeidben tartod ezt a levelet - ez a pénzbeli megtakarítások furcsaságának köszönhető, de úgy gondolom, érdemes várni egy kicsit tovább is ha úgy alakul, hiszen így az összeg, amit a mellékelt papírokon látsz majd, biztosan elérte azt a nagyságot, amit szerettem volna összegyűjteni a buenos aires-i utazásra. Sajnálom, hogy nem mehetek veled; de bízom benne, hogy van az életedben olyan különleges személy, akit méltónak találsz arra, hogy ebben az élményben osztozzon majd veled.

Sosem szerettem ennyire előre tekinteni, és ennyire gondosan megszervezni a dolgokat, most mégis úgy érzem, ez a helyes - megbízni egy ügyvédet, hogy vigyázzon erre a megtakarításra, amíg eléri a kívánt nagyságot, ezek után pedig, hogy adja át neked mindezt. Beteg vagyok, és amikor ezeket a sorokat írom, én sem és az orvosok sem tudják mennyi időt tölthetek még életem legkedvesebb személyével, azaz veled. Ne haragudj rám, amiért nem mondtam el neked, amikor még lehetőségem lett volna. Annyi szomorúság ért téged, drága Camila, hogy nem találtam helyesnek tovább fájdítani a szívedet.

Akárhol is leszek, miután elválnak útjaink, tudd, hogy minden nap gondolok majd rád, és mindig a legjobbat fogom akarni neked. Tudom, hogy egyszer eléred majd az álmaidat, és azt is tudom, hogy megtalálod majd az a fiút, aki veled marad, annak ellenére is, ha a szüleid nem kedvelik őt és annak ellenére is, ha különböztök egymástól dolgokban.

Függetlenül attól, hogy mikor kapod ezt meg: Boldog születésnapot!

Örökké és azon is túl,
Nagyon szeretlek.

Forró könnyek folynak végig az arcomon. Szeretném még egyszer elolvasni a nagymamám levelét, de nem látok tisztán. Szeretném még ötmilliószor elolvasni. Megtörlöm a szemeim és a többi papírt futom át gyorsan, hogy megtudjam, pontosan milyen megtakarításról is írt. 15.000 euró. A torkom elszorul az egész láttán. Nem tudom ezt elhinni, olyan mintha valami túlvilági univerzumba kerültem volna. Tényleg összegyűjtött ennyi pénzt a buenos aires-i utazásra? Tudtam nagyon jól, hogy ez nem a sorozat miatt volt, mindketten tudtuk, hogy tök gagyi, mégis ez valami olyan volt, ami a kettőnk kis hülyesége volt a milliónyi más dolog mellett.

- Én... nem tudom ezt elhinni. - lehelem, és végre ismét képes vagyok tudomást venni Dominikról, aki folyamatosan engem néz.

Amint én is a szemeibe nézek, tényleg elkap a sírás. Nem sírtam már a nagymamám halála miatt. Csak akkor amikor még friss volt az emlék. Most sem a halála miatt sírtam; egyetértettem azzal a mondással, hogy ha valakit elveszítünk, akkor igazából nem is a halott miatt sírunk, hanem saját magunk miatt. Nekem pedig megannyi okom volt sírni magam miatt, mert elvesztettem a legfontosabb embert az életemből, és senki, de tényleg senki nem szeretett rajta kívül. Ideig óráig talán, de örökké és azon túl senki sem.

- Camila... - Dominik hangja ránt vissza a valóságba.

Elveszi az ölemben heverő papírokat és a picike dohányzóasztalra helyezi őket, majd közelebb csúszik hozzám. Mielőtt ellenkezhetnék, vagy átgondolhatnék bármit is, óvatosan ölel magához, én pedig olyan kétségbeesetten kapaszkodok belé, mint egy óvodás, aki elesett az udvaron. Az összes porcikám remegni kezd, amint ismét közvetlen közelről érzem az illatát, amit annyira szeretek.

- Annyira sajnálom, amiért elvesztetted őt. - suttogja a fülembe.

- Én... nem... nem tudtam, hogy beteg volt azelőtt is. - nyögöm ki, pedig ez számára is biztosan kiderült a levélből, ha elolvasta. - Annyira nem lenne rám büszke, ha tudná, hogy miket csináltam. - teszem hozzá erőtlenül, és annyira utálom magam ezért az egészért.