Álomcsapda | Szoboszlai D.

Camila x Mario előzmény-novella

Sziasztok! Nyáron kezdtem el játszani azzal a gondolattal, hogy jó lenne kicsit mélyebb betekintést engedni Camila múltjába, ami talán segít annak is a megértésében, hogy mi járult hozzá ahhoz, hogy olyan kegyetlen picsa legyen a történet elején :) Lola barátnőm pedig nagyon is biztatott erre, hiszen ő mindig vevő egy jó kis Götze-sztorira, szóval megszületett ez a novella nemrégiben. Először nem is akartam publikálni, de aztán gondoltam, miért ne? Remélem a Götze és Haaland rajongóknak most különösen kedvezni tudok. :)) A történet 12. részében mesél Camila részletesebben is erről Dominiknak, én pedig úgy gondoltam, hogy tényleg meg is jelenítem a múltjának egyik legfájóbb estéjét.

***

Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Elsősorban azért, mert a férfi akit őszintén szerettem egy pár napon elhagyni készült Dortmundot és jórészt az országot is. Másrészt pedig azért, mert a férfi akivel kapcsolatban voltam megcsalt nem mellesleg ismét összeveszett velem, amiért úgy döntöttem, hogy eljövök erre a búcsúbulira. Talán tudta, hogy hogyan érzek Mario Götze iránt. Talán azt is tudta, hogy ő hogyan érez irántam, mégsem vetette ezt a szememre, helyette kicsinyes módon, minden más miatt veszekedett velem, sárba tiporva az érzéseim és az önbizalmam is egyúttal.

- Hola, Señorita. - Mario szokásos mosolyával üdvözöl, amint ajtót nyit, persze a szemei szomorúak, ő pedig valószínűleg ugyanezt látja az én tekintetemen.

Az esetlen mosolyomat egy orvosi maszk takarja előle, amit lassan le is húzok, amint a házába lépek.

- Szia. - viszonzom a köszöntését.

Ellépek mellette, nem is próbálkozom egy öleléssel, mert annak rögtön sírás lenne a vége részemről. Ezenkívül az itt lévő emberek beszédének zaja kiszűrődik a folyosóra, és nem szeretném ha így látnának minket. Tudtam persze, hogy Mario beszélt kettőnkről országos legjobb barátjának, Marco-nak, de mégis jobbnak láttam így.

- Történt valami? - kérdezi óvatosan Götze, miközben elveszi a kabátomat és felakasztja.

Csak keserű fintorral rázom meg a fejem.

- Csak a szokásos. - mondom neki halkan.

- Mit fogsz most csinálni, Camila? - kérdezi komolyan felém fordulva, én pedig érzem, hogy ismét rámtör az a kellemetlen, fojtogató érzés ami az utóbbi időben a találkozásaink velejárója volt.

Persze, azt még mindig imádtam, ahogy a nevemet kiejtette.

- Hát nem is tudom. - rántok vállat. - Szakítanom kellene, vagy megvárni, míg Michael kidob? És aztán mihez kezdek? - teszem fel neki is a kérdéseket, amik már engem is hetek óta gyötörtek.

Mielőtt válaszolhatna, a csengő ismét megszólal, én pedig egy picit örülök is, hogy nem kell ezt most megbeszélnünk, hiszen normális megoldási javaslat nem volt egyikünk kezében sem, tudtam nagyon jól. A tervem az volt, hogy visszamegyek Berlinbe és kezdek valamit az életemmel, miután kiderült hogy egyik korábbi munkahelyemre sem vennének vissza. El kellett szabadulnom Dortmundból.

- Menj csak beljebb, jövök nemsokára. - Mario finoman simít végig a derekamon, amibe jólesően borzongok bele, majd egy bólintás kíséretében utasítását követve beljebb sétálok.

Nem lepődök meg azon, hogy a felesége nincs itt, hiszen már nagyon várandós, és felelőtlenség lenne részéről ennyi ember között lézengenie egy járvány kellős közepén. Kész csoda, hogy Mario végül megrendezte a kis zártkörű bulit, amire valószínűleg több embert hívott meg, mint amennyit a jogszabályok engedélyeznek.