A vörös fonál (HOB ff) (BEFEJEZETT)

⁛Három⁛

Hua Cheng hazafelé tartott. Késő délutánra járt, a nap semennyit nem veszített fényéből, a város nem kezdett sötétségbe borulni úgy, mint télen. 

Pirosra váltott a lámpa, ennek megfelelően állt meg és várt a zöldre. Nem volt messze az apartmantól, amint elindulhat, percek kérdése, hogy behajtson a parkolóba és fent elkezdhesse főzni a vacsorát, immáron két személyre. Nem hallgatott zenét vezetés közben, nem volt rá igénye, az autóban halk moraj terjedt. Most, hogy csendes percei akadtak, gondolhatott Xie Lianre. Egyáltalán nem tűnt rossz embernek, azonban jobb óvatosnak lenni. Húsz percet sem töltött vele egy légtérben ahhoz, hogy bármi a bizalom megszavazására adjon okot, amitől nem érezné kevésbé zavarónak jelenlétét. Sosem kellett osztozkodnia mással, nemhogy a saját lakásával. A lakásában csak Shi Qingxuan járt, vagyis tört be önkényesen, és ritkán, ha nem tűrt halasztást az ügy, a titkára, Yin Yu. Rajtuk kívül senki nem tette be a lábát, még egy takarító sem, és a lakás korszerűsége miatt szerelőnek sem kellett. Erre hirtelen, Shi Qingxuan a nyakára teszi Xie Liant, akivel együtt kell élnie. 

Hua Cheng sóhajtott. Nem szívleli a helyzetet, de nem is fog bunkón viselkedni a férfival, nem adott rá okot, és nem is tűnik olyannak, aki ráerőszakolná magát másra. Aprót bólintott. Kétségtelen, Shi Qingxuan a hibás. 

A lámpa zöldre  váltott, és percekkel később, ahogy mindig, amikor arrafelé jön haza, várt rá egy utolsó lámpa, ami előtte váltott pirosra. Nem mérgelődött, csak szemét forgatta, hogy már megint. Pillanatok múlva szeme sarkából meglátott egy férfit előbújni a sarokból. Meglepődve észlelte, hogy bizony az a férfi nem más, mint Xie Lian, aki fehér kesztyűben szemetet szed. Évek óta lakik ott, mégsem látott a városban senkit, aki önkéntesen szedett szemetet. A kukások reggel kiürítették a kukát, azt tisztességesen megcsinálták, és ezzel a kör lezárult. Más is megnézte Xie Liant, nem mindennapi látványt nyújtott, pláne, hogy közben halkand dúdolt, arcán mosoly ült a verejték alatt. 

Hazaérve, miután kezet mosott, levette zakóját és feltűrte ingujját, elkezdett főzni. Időnként rápillantott az órára, a kinti fény is lassacskán megpihent, de Xie Lian nem jött vissza. Gondolta, csak nem járja be a város minden zugát szemét után kutatva. Rápillantott az ajtóra, aztán vissza a kész rizsre. 

Vagy mégis? 

Kérdése perceken belül megválaszolásra került. Xie Lian benyitott az ajtón, illedelmesen köszönt, aztán eltűnt szobájában, utána a fürdőszobában, hogy lemossa magáról a bűzt. Sietve tevékenykedett, szemüvege is kissé csálén állt, amit gyorsan korrigált mutatóujjával.

- Segíthetek valamiben? - ajánlotta fel Xie Lian a konyhába lépve Rövid haja a maga módján szénakazalként állt össze-vissza.

Hua Cheng bólintott. Kezeiben tartott tányérokat átnyújtotta Xie Liannek és a nappaliban lévő nagyobb, fából készült asztal felé nézett. 

- Teríts meg, gege, mindjárt viszem az ételt. 

Xie Lian némán fogadta az utasítást, aprót bólintott, utána elment a tányérokkal, és közben hozzáadott evőeszközökkel együtt az asztalhoz. A két kanapé közötti üvegasztalhoz képest tényleg magasabb és szélesebb, vagyis nagyobb az étkezőasztal, de nem annyira, hogy ezer ember körül ülje. Hat személynek elegendő, ha a szélére is ülnek. Xie Lian nem az asztal két végére pakolt, de egymással szembe a tányérokat. Vélhetően Hua Cheng egyedül élt, ott és akkor evett, ahol akart, nem tudta kitalálni sem, hogy jobb neki, és nem jutott eszébe megkérdezni. Legrosszabb esetben, ha nagyon zavarja, hogy egymással szemben ülnek, az asztal két végébe ülnek át, és azt megjegyezve legközelebb úgy terít. 

Az étkezés csendesen telt, a falatok között nem tört elő beszéd hosszú ideig. Aztán a vége felé közeledve, amikor már alig volt néhány falat a tányérokon, Hua Cheng nyitotta kérdésre száját két falat között. 

- Gege, miért szedtél szemetet? 

Xie Lian pillanatig nézte a vörösbe öltözött férfit. Lenyelte a rizst és a húst, és így felelt: 

- Ahogy az embereknek szükségük van a törődésre és alapvető tiszteletre, úgy pont a Föld ne érdemelné, amin élünk ? - mondta lusta mosollyal.

- Attól, hogy  felszedted a szemetet, a bolygóról nem tűnt el, és holnapra ugyanannyi lesz - cáfolta meg Hua Cheng az erőfeszítést. 

- Tudom - bólintott. - De ez igaz a lakásokra is. 

- Ó? - hallgatta figyelmesen Hua Cheng. 

- A lakás és a bolygónk végül is ugyanolyan. Egy nagy terület, ahol az összes szemét összegyűlik, a szeméttelep. A lakásban pedig a szennyes, ahol a piszkos ruháink vannak. 

- A ruhákat kimossuk, a szemetet nem - kötözködött kíváncsian Hua Cheng. 

- Igaz - emelte egyetértést kifejezve evőpálcikáját Xie Lian. - Pont ezért szedtem fel. Mi ki tudjuk mosni a szennyest, mintha ott se lett volna, de a bolygó nem tudja felszedni sem az általunk kreált és használt szemetet. Világot váltani nem tudok, de legalább amikor időm engedi, ennyivel tisztább. 

Rövid szünet után Hua Cheng emelt szót. 

- Vakmerő gondolat, de bolond is egyben. 

- Igaz - ismerte el Xie Lian, de lelkesedése nem hagyott alább.

- Bolond cselekedet, de vakmerő is egyben - folytatta Hua Cheng, és hanghordozása elárulta, őszintén mondta, gúny nélkül. 

- Köszönöm. 

Általában aki meghallja Xie Lian magyarázatát, csak bolondnak tartja, esetleg vakmerőnek, de egyik szót sem kedvességből mondták, mindegyiket gúny fedte. Nem világ megmentő szeretne lenni, nem akar ő hős lenni mások szemében, csak szavak helyett tettekkel mutatni a Földnek, hogy köszöni és értékeli a létezését.