𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐬𝐢𝐱𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

A mai nap folyamán már másodszor ébredek kopogásra, de ezúttal az éjszaka közepén járunk. Ásítva mászom ki az ágyból, ahova alig néhány órával korábban estem be, a hosszú városnézés és egy kihagyott vacsora után. Elképzelni sem tudom, ki kereshet hajnali egykor, de nagyon remélem, hogy fontos. Bár nem aludtam, hanem ébren feküdtem, mert szokásosan nem jött álom a szememre, de akkor sem kell éjszaka zavarni.

Nagy nehezen eljutok a bejárati ajtóig, és álmosan pislogva elfordítom a zárat, majd lenyomva a kilincset kitárom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Dean áll a folyosón, és fél vállával a falnak dőlve várakozik. Melegítőnadrágot és fehér trikót visel, ami szabadon hagyja a karjait.

A dèjá vu hatalmas erővel vág mellbe, ahogy Dean ismét itt áll előttem, ajkán halvány mosoly.

– Felébresztettelek? – kérdezi rekedtes hangon, amitől kiráz a hideg.

– Nem – rázom meg a fejem. – Mi történt? Minden oké?

– Aha – bólint kicsit bizonytalanul.

– Biztos?

– Igen... nem – motyogja végül. – Nem tudok aludni.

– És ezért felébresztesz engem?

– Azt mondtad, nem ébresztettelek fel.

– Akkor is.

– Bocs, izé... a srácok gondolom már alszanak, és kinyírnak, ha felkeltem őket, szóval gondoltam... bocs. Akkor... aludtál?– kérdezi zavartan, ujjaival beletúr kócos barna hajába.

– Nem – ismerem be végül. – Be akarsz jönni? – kérdezem sóhajtva, mire hálásan elmosolyodik.

– Nem zavarok?

– De – vágom rá. – De mindegy, gyere.

– Köszi – motyogja, és követ a szobába.

Lehuppanok az ágyra, és törökülésbe húzom a lábam. Dean némi habozás után leül mellém, és fészkelődve próbál elhelyezkedni, majd végül hanyatt fekszik. Néhány percig hallgatunk, míg végül kínomban én is helyezkedni kezdek.

– Miért nem tudsz aludni? – kérdezem, mikor már nem tudom tovább elviselni a csendet.

– Bocs, de inkább hagyjuk– rázza meg a fejét.– Hogyhogy még ébren vagy?

– Nem csak téged kerül az álom – vonok vállat.

– Neked is... neked is alvászavarod van?– kérdezi halkan.

Olyan halkan, hogy szinte némán ejti ki a szavakat, én pedig a szájáról olvasom le őket.

– Nem – rázom meg a fejem.– Miért, neked...

Nem fejezem be a kérdést, ő viszont érti, és végül aprót bólint.

Összefacsarodik a szívem. Átérzem a helyzetét, hiszen hosszú hónapok óta nem volt egy nyugodt, álommentesen átaludt éjszakám. Jó, az utóbbi napok jobbak voltak, mert nem riadtam fel minden éjszaka, izzadtan, egy újabb álom után, amiben minden rendben volt, és miután felébredtem, a valóság azonnal ráébresztett, hogy ez nagyon nincs így.

Ismét hallgatunk, én pedig próbálom kitalálni, milyen témát dobjak fel, mert a csend kezd egyre kínosabb lenni. Valószínűleg Dean is ezen gondolkodhatott eddig, ugyanis ő szólal meg előbb.

– Játsszunk valamit.

– Mi? – kérdezek vissza értetlenül.

– Játsszunk valamit – ismétli.