𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲- 𝐟𝐢𝐫𝐬𝐭

𝐃𝐄𝐀𝐍

Belekortyolok a kezemben tartott pohárba, ami ma este már messze nem az első, és próbálom kitalálni, miért mentem bele ebbe az egészbe. A srácok mindenképpen szerettek volna bulit rendezni, nekem pedig semmi okom nem volt nemet mondani. Attól az apróságtól eltekintve, hogy bárhol szívesebben lennék, mint most itt.

Hope szó szerint kerül, mióta azon a bizonyos napon ott hagytam őt a parton. És bármilyen nehéz is ezt bevallanom magamnak, igaza van. A helyében én is ezt tenném.

Tudom, hogy elcsesztem. Abban a pillanatban tudtam ezt, ahogy hátat fordítva neki, és ezzel együtt az esélynek a továbblépésre, elindultam a ház felé. Annyi idő után végre képes voltam megnyílni valakinek, és elmondani neki életem legszarabb napját, erre utána képtelen voltam a szemébe nézni. Inkább elmenekültem, mert félek saját magamtól. Félek, hogy fájdalmat okozok neki, de attól sokkal jobban, mi lesz, ha végül meglátja azt a darabokra tört embert a kemény páncél alatt, és végül ő lesz az, aki kisétál az egészből. Félek belevágni ebbe az egészbe, még akkor is, ha látom, milyen tüskeként fúródik minden félbehagyott pillanat ebbe a törékeny, mégis erős lányba.

A legrosszabb az egészben, hogy ő is elmondott nekem mindent. Megosztotta velem, min ment keresztül, és erre a válaszom egy újabb elutasítás volt, egy újabb fájdalomforrás, mintha az, hogy az édesanyja meghalt, nem lenne elég. Borzalmas dolgokon ment keresztül. Én pedig azóta is csodálkozom, hogy volt képes annyi ideig cipelni ezt a fájdalmat. Még ha néha úgy is tűnt, megtört a súlya alatt, a végén mindig bebizonyította, hogy erősebb mindennél és újra meg újra felállt a földről.

Ez a különbség kettőnk között. Hope szembenéz a fájdalommal, mert küzdeni szeretne egy boldogabb jövőért, én viszont inkább kihátrálok mindenből, csak ne kelljen szembenéznem a múltban történtekkel. Tudom, pontosan tudom, hogy ez gyávaság, de eddig működött.

A sors azonban úgy döntött, az utamba sodorja Hope Collinst.

A lányt, akiért megérné felkelni a földről.

Ahogy meghallom a jól ismert nevetést, ami kirángat a gondolataim közül, azonnal keresni kezdem a lányt. A többiek remekül szórakoznak, és az utóbbi órában legurított piamennyiségnek köszönhetően én is kezdek feloldódni. A kedvem pedig csak jobb lesz, mikor a következő pillanatban észreveszem őt.

A nappali túlsó végében álldogál és elmélyülten beszélget valamiről Sophie- val. Az utóbbi hangosan felnevet, Hope pedig, mintha csak megérezné, hogy nézem, megfordul. A tekintetünk összekapcsolódik, én pedig hirtelen úgy érzem, hosszú napok után ismét kapok levegőt. Mintha ő lenne az oxigén, ami nélkül képtelen vagyok élni.

Némi habozás után visszafordul a barátnője felé, de csak azért, hogy súgjon valamit a lány fülébe, mielőtt belekortyolva az italába elindulna. Felém.

Úgy sétál keresztül a nappalin, mint aki pontosan tisztában vele, milyen hatással van rám. A rövid, sötétlila ruhája épp annyit takar, hogy még ne legyen túl kihívó, de épp annyit mutat, hogy ma este már nem először futtatom végig rajta a tekintetem. Tincsei ezúttal szögegyenesre vasalva keretezik az arcát, amire elég egy pillantást vetnem, hogy tudjam, már messze nem józan.

- Deeean! - kiáltja, ahogy odaér hozzám, azonban nem figyel eléggé, így megbotlik.

Automatikusan a dereka után kapok, ahogy megbillen a magassarkújában.