𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲- 𝐬𝐢𝐱𝐭𝐡

𝐃𝐄𝐀𝐍

Még soha nem mondtam ki semmit ilyen könnyen, mint azt a néhány szót ott a dombtetőn, a csillagok alatt állva, magamhoz ölelve azt a lányt, aki felforgatta az egész életemet, beszívva a hűvös, éjszakai levegőt.

- Úgy döntöttem, mégis önző leszek - suttogom, mire Hope felnéz, és meglátom a szemében a reménykedő csillogást.

- Dean, én... - kezd bele, azonban nem hagyom, hogy befejezze.

Még túl sok minden van, amit el szeretnék mondani neki. Amit el kell mondanom neki.

Mert szeretem őt.

- Képtelen vagyok távol tartani magam tőled, egyszerűen nem megy. Valahányszor nem vagy mellettem, hiányollak. Téged látlak mindenkiben. A francba is, ha elmegy mellettem az utcán egy barna hajú lány, megfordulok, mert egy pillanatra mindig azt hiszem, te vagy az. Minden beszélgetésben a hangodat hallom, és azonnal keresni kezdelek, hogy a végén csalódottan döbbenjek rá, nem vagy velem. Minden éjjel rólad álmodom. Csak te voltál képes rá, hogy eltüntesd a fejemből a bulit, és az összes múltbéli fájdalmat, még ha csak egy rövid időre is, ezért pedig nem lehetek eléggé hálás. Sajnálom a múltkorit, sőt, sajnálok mindent. Sajnálom, hogy ennyiszer ellöktelek magamtól, ennyiszer megbántottalak és hogy ennyi fájdalmat okoztam. Eddig nem hittem, hogy túl tudok lépni a történteken, de te megmutattad, hogy igenis lehetséges. Megmutattad, hogy mennyivel erősebb vagy nálam. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, rosszabbakon, mint én, mégis felálltál és elindultál az úton egy szebb jövő felé.

- Csak miattad - vág közbe, és hallom a hangján, hogy igyekszik visszafojtani a sírást. - Hidd el nekem, nélküled képtelen lennék erre, egyedül nem tudnám végigcsinálni. Szükségem van rád, Dean. Rengeteget segítettél az elmúlt hónapban is, visszarángattál a szakadék széléről és megmutattál egy olyan életet, amiben újra boldog lehetek. Veled.

Halványan elmosolyodom, ahogy a mellkasomba temeti az arcát, én pedig végigsimítok selymes tincsein. Egyszerűen nem tudok létezni nélküle. Nem tudok létezni e nélkül a csodálatos lány nélkül, aki olyannyira belopta magát a szívembe, hogy képtelenség őt eltüntetni onnan.

- Az elmúlt néhány napban, mikor nem beszéltünk, volt időm gondolkodni, és most már teljesen biztos vagyok benne, mit akarok. Téged, Hope. Rájöttem, hogy nem tudom ezt tovább csinálni. Te vagy minden gondolatom. Mióta csak megláttalak, nem tudlak kiverni a fejemből, és őszintén, nem is akarlak. Veled akarok lenni.

- Én is veled - suttogja, és még szorosabban hozzám bújik. - De valami még visszatart téged, igaz?

Érzem, ahogy a könnyei kibuggyannak és végigfolynak az arcán. Ujjaimmal az álla alá nyúlva elérem, hogy ismét a szemembe nézzen, ami szipogva meg is tesz. Óvatosan letörlöm a könnyeit, majd ismét végigsimítva az arcán a hajába futtatom az ujjaimat.

- Csak félek, hogy fájdalmat okozok neked. Félek, hogy akaratlanul is összetörlek. Még soha nem voltam kapcsolatban, mi lesz, ha elszúrom?

Ezúttal én hajtom le a fejem. Furcsa érzés teljesen megnyílni valakinek, pedig ez nem az első alkalom, hogy ennyire őszinte vagyok Hope- al. Ő volt az első, akinek meséltem a két éve történtekről, hiszen addig magamban tartottam mindent. Ő volt az egyetlen, akivel ezt meg tudtam osztani, akivel meg akartam osztani.

De ezúttal mégis más a helyzet. Most nem a múltamról van szó, most a jövőnk miatt aggódom. Amiatt, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok majd az a személy lenni, akire a lánynak szüksége van. Aki megérdemli őt. Aki boldoggá tudja tenni őt.