𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐧𝐢𝐧𝐞𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Levegő után kapkodva fordulok be a folyosó sarkán, hogy aztán feltépve a tetőre vezető ajtót elinduljak felfelé. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, majd kilökve magam előtt a fenti ajtót kilépek a hotel tetőteraszára. Szerencsére egy lélek sincs itt fent, így mélyen beszívva a megszokott városi levegőt elindulok a terasz hátsó része felé, hogy aztán egy eldugottabb sarokban a könnyeimet visszanyelve, teljesen kifulladva csússzak le a földre a fal mentén.

Beletúrok kibontott tincseimbe, majd hirtelen észbe kapok, és kirángatom a farzsebemből a még mindig rezgő telefonomat. Hagyok magamnak néhány másodpercet, hogy kissé megnyugodjak, majd kifújva a levegőt rányomok a hívás fogadására, hogy aztán a következő pillanatban szembetaláljam magam Sophieval.

- Szia - a legjobb barátnőm hevesen integetni kezd, mikor meglát, én pedig századszorra is elgondolkodom rajta, hogyan képes egyetlen kedves mosollyal szebbé tenni a napomat.

Kivéve ezt a mostanit. Ezen már semmi és senki sem segíthet.

- Szia - halványan elmosolyodom, az ő arcáról viszont azonnal eltűnik a jókedv, hiszen már ennyiből észreveszi, hogy történt valami.

- Baj van - állapítja meg. - Mi történt, Hope?

- Semmi, tényleg - rázom meg a fejem, mire összehúzza a szemöldökét, jelezve, nem veszi be. - Na jó, talán mégis.

- Mondj el mindent, kérlek. Hátha tudok segíteni - halk hangja azonnal megnyugtat, a tekintetéből áradó mérhetetlen szeretet pedig egy pillanat alatt visszarepít abba a bizonyos hotelszobába.

Sóhajtva lehunyom a szemem, ahogy eszembe jutnak a néhány perccel ezelőtt történtek. Látom magam előtt Dean mélybarna szemét, érzem a kezét a derekamon, hallom a nyugtató szavakat, amiket a fülembe suttog, miközben engem a mellkasához bújva ráz a zokogás.

Fogalmam sincs, mi ütött belém. Azt hittem, ezúttal menni fog. Azt hittem, képes leszek életemben először és remélhetőleg utoljára mesélni valakinek arról a borzalmas napról, ami azóta is kísért minden éjjel a rémálmaimban. Egészen eddig rettegtem tőle, mégis, most azt hittem, képes leszek igazán megnyílni valakinek. Nem is akárkinek. Deannek.

Igen, egy pillanatig el is hittem mindezt. Azonban ahogy belekezdtem volna a hosszú hónapokkal ezelőtt történtekbe, a szavak helyett csak a könnyeim jöttek, azok viszont megállíthatatlanul. Dean hiába igyekezett megnyugtatni, hiába kért százszor bocsánatot a kérdéséért, semmi sem segített. A múlton ugyanis még ő sem tudott változtatni.

Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen Dean szemébe néznem, miközben felidéztem magamban azt a borzalmas napot, amikor minden összeomlott. A szívem azonnal sajogni kezdett, a fejemben egymást váltották a múltbéli képkockák.

Két éve történt minden. Egyik pillanatról a másikra elvesztettem a számomra talán legfontosabb személyt. Ezzel pedig kicsúszott a lábam alól a talaj és minden megváltozott az életemben. Minden tönkrement, én pedig nem tudtam ezt megakadályozni, csak tehetetlenül néztem, ahogy az addigi életem egy másodperc alatt összeomlik és füstölgő romokká válik, amikből már soha nem építhető újra, ami addig fennállt.

A következő pillanatban a telefonom csörögni kezdett, kirángatva a hosszú hónapokkal ezelőtt történtekből, én pedig a kijelzőre pillantva láttam, hogy Sophie keres. Belekapaszkodtam a hangba, mint egy kötélbe, az egyetlen dologba, ami képes volt kihúzni a múlt fojtogató öleléséből.