𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲- 𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Hunyorogva fordulok a másik oldalamra, igyekezve elkerülni, hogy a hatalmas ablakokon besütő napfény az arcomat érje, és teljesen felébresszen. Még azzal is megpróbálkozom, hogy a fejemre húzva a takarót a párnába fúrom a fejem, de hamar belátom, hogy ha levegőt is szeretnék kapni, ez a módszer nem nyerő.

Sóhajtva ülök fel, lerúgva magamról a vékony takarót, és a szememet dörzsölgetve indulok el a fürdő felé. A mosdóhoz lépve megnyitom a csapot, és hideg vízzel megmosom az arcomat, hogy felébredjek, hiszen tisztában vagyok vele, hogy egész biztosan képtelen leszek visszaaludni. Megtörlöm az arcom, és a tükörbe pillantok, ellenőrizve a külsőmet, mielőtt kilépek a fürdőből, hogy kivegyek valamilyen ruhát a szekrényből.

A hajamat gyors mozdulatokkal kifésülöm, és kibontva hagyom, ezúttal is mosolyogva visszadobva a fiókba a hajgumit. A napszemüvegemet felkapva indulok el a lépcső felé, ahová felhallatszik a konyhából kiszűrődő zene. Ezek szerint a többiek már ébren vannak.

Legnagyobb meglepetésemre azonban csak Deant találom a napfényben úszó helyiségben, épp úgy, mint tegnap reggel. Háttal állva nekem a kávéfőző gombjait nyomkodja, várva, hogy elkészüljön a forró ital, melynek illata betölti a konyhát. Ujjaival néha hátrasimítja a rakoncátlan tincseit, nem is sejtve, mennyire az őrületbe kerget ezzel az egyetlen mozdulattal, legszívesebben ugyanis én tenném mindezt. Ahogy ott állok, a déjà vu valósággal mellbe vág, és egy pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy összeszedjem magam.

Dean viszont épp ezt a néhány másodpercet választja, hogy megfordulva egyenesen rám nézzen, ugyanis mikor kinyitom a szemem, csillogó barna íriszekkel találom szemben magam. Élesen beszívom a levegőt, ahogy a tekintete újra és újra végigsiklik rajtam és kissé elidőzik a számon, mielőtt ismét összekapcsolódik az enyémmel.

Zavartan beletúrok barna tincseimbe, és teszek egy apró lépést előre. Éppen akkor, mikor Dean is, amire akaratlanul is megdobban a szívem.

- Szia - suttogja, én pedig ettől az egy szótól is libabőrös leszek.

Mintha végigsimítana rajtam a hangja, egyszerre lágyan és érdesen, minden négyzetcentiméteremen érzem. Nem hiszem, hogy van még egy ember, akinek a hangja ilyen hatással van rám. Csak Dean képes rá, hogy egyetlen rövid köszönéssel minden gondolatot eltüntessen az elmémből, elérve, hogy csak rá koncentráljak.

A szinte tapintható feszültség viszont nem tűnik el a levegőből.

- Szia - próbálom halvány mosolyra húzni a számat, de nem sikerül.

Az elmúlt néhány nap, sőt, néhány hét minden érzelme ott kavarog köztünk, akár egy hatalmas porfelhő, és egyre inkább az az érzésem, hogy hamarosan elsöprő erejű viharrá válva mindent romba dönt. Már csak idő kérdése, és egyikünk sem tudja majd visszatartani a felgyülemlett érzéseket és gondolatokat, akkor pedig robbanni fogunk.

Tudom, érzem, hogy Dean is megragadt középen, és képtelen dönteni. Fogalma sincs róla, mennyivel fájdalmasabb nekem ez a várakozás, ez a tehetetlenség, mint bármilyen eddigi cselekedete.

Nem tudom, meddig bírom még ezt a kört, amit még mindig nem sikerült megszakítani, hiába szeretném mindennél jobban.

Egyszerre szeretnék azonnal Deanhez rohanni és megcsókolni, valamint határozottan megfordulva kisétálni a konyhaajtón, de egyikre sem vagyok képes. Így csak állok a helyiség közepén, mintha kőből lennének a lábaim, várva, ő hogyan dönt.

Dean az ajkába harapva végighúzza a kezét a tarkóján, az ismerős mozdulat viszont nem azt üzeni, hogy a döntése számomra kedvező lesz. Akkor csinálja ezt, ha tényleg ideges valami miatt, ez pedig ezúttal nem jelent jót.