𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Magam előtt látom az arcát, olyan tisztán, mintha tényleg itt lenne velem. Mosolyog, a szeme csillog, mint mindig, mikor rám nézett. Felém siet, át az úton, én pedig a kávézóban ülve, az üvegen keresztül figyelem, ahogy megáll az úttest szélénél, és körül sem nézve elindul, át az úton. Fékcsikorgást hallok, majd egy hatalmas csattanást, és valaki sikít.

A kép darabokra törik, széthullik, mintha soha nem is létezett volna. Annak ellenére, hogy soha nem láttam, csak a képzeletemben, tudom, hogy így történt. Megtörtént. Megtörtént egyszer, végzetesen és visszafordíthatatlanul, és azóta megismétlődik minden éjjel az álmaimban.

- Hope! - a kiáltás áthatol a gondolataimon, áthatol és kihúz közülük.

A hang ismerős, de fogalmam sincs, honnan. Belekapaszkodom, és hagyom, hogy kirántson az álomból, messze a sok borzalomtól, ami hosszú hónapok óta az életem része.

- Hope! Hope, ébredj! - hallom meg egyre közelebbről Dean hangját.

Hirtelen felriadok, levegőért kapkodva próbálom kitalálni, hol vagyok, majd a fölém hajoló, sötét alakot látva felsikítok.

- Nyugodj meg, Collins, csak én vagyok - a hangja aggódó, tekintete az enyémet keresi.

- Dean - motyogom, és erősen koncentrálva igyekszem csillapítani a zihálásom.

A szívem őrült módjára, ezerrel ver a mellkasomban, kapkodva veszem a levegőt, a hajam izzadtan tapad a homlokomra és a tarkómra. Érzem, ahogy a sós könnyeim megállíthatalanul folynak végig az arcomon, én pedig lehunyom a szemem.

- Collins... - súgja Dean, és gitározástól érdes ujjai megsimítják az arcomat, letörölve a könnycseppeket. - Hope, semmi baj. Csak rosszat álmodtál.

- Dean - suttogom újra.

- Jól vagy? - kérdezi halkan, mire megrázom a fejem.

Képtelen vagyok megnyugodni. Túl intenzív volt az álom, főleg úgy, hogy az utóbbi néhány napban nyugodtan tudtam aludni. Magam sem tudom, miért, de elkerültek a rémálmok. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen végre tudtam pihenni, ugyanakkor viszont kezdtem elfelejteni, milyen borzalmas így felriadni az éjszaka közepén, izzadtan és rémülten.

- Kell... kell a gyógyszer... - motyogom, egy pillanatig kételkedve benne, Dean meghallotta- e egyáltalán.

- Gyógyszer? Van gyógyszered? - Dean visszakérdez, mire aprót bólintok.

Próbál ő is nyugodt maradni, de látom a szemén, hogy fél, mert fogalma sincs, mi történik velem, és mit tehetne ő. A tekintetéből árad az aggodalom.

- A táskámban - nyögöm ki nagy nehezen, mert a torkom teljesen kiszáradt a sírástól.

Dean felugrik mellőlem, a bolond szívem pedig azonnal hiányolni kezdi, annak ellenére, hogy néhány másodperc múlva visszatér. A kezében lévő dobozt felém nyújtja, majd a minihűtőhöz hajolva kivesz egy üveg mentes vizet. Letekerve a kupakot, egy nagy korty vízzel lenyelem a tablettát, majd az üveget az éjjeliszekrényre helyezve visszafekszem a párnára.

Fölém hajol, én pedig a vállába kapaszkodva közelebb húzom magamhoz, mire megcsap tusfürdőjének férfias illata. Óvatosan átölel, azonban nem számít a lendületre, amivel karjaimat a nyaka köré kulcsolom.

Elveszti az egyensúlyát, és kis híján rám esik, de az utolsó pillanatban megtámaszkodik felettem. Arca csak néhány centire van az enyémtől, lehelete cirógatja izzadt bőröm. A csókunk újra és újra lepörög a szemem előtt, újra átélem minden fantasztikus pillanatát.