𝐇𝐎𝐏𝐄
Másnap délelőtt hangos dörömbölésre ébredek. Kómásan nyitom ki a szemem, és hunyorogva próbálom kitalálni, hol is vagyok. A tipikus szállodai szoba világos falai és letisztult bútorai merőben eltérnek a saját szobámtól. Kell néhány másodperc, mire leesik, hogy nagyon nem otthon ébredtem, hanem egy puccos hotelben. A turné.
Az ajtó felől érkező hangos kopogás nem marad abba, inkább csak erősödik, mire morogva temetem a párnába az arcom.
– Collins! – hallom meg Dean hangját az ajtó túloldaláról. Meglepetten felkapom a fejem.
– Collins! – ismétli Dean, mire sóhajtva kikászálódom az ágyból, és elbotorkálok az előszobáig.
A tükörbe pillantva gyorsan ellenőrzöm a kinézetem, ami egész elfogadható, majd kitárva a szoba ajtaját szembetalálom magam a banda gitárosával.
Haja kócosan hullik a homlokába, de látszik rajta, hogy nem kevés idejébe telt így beállítani. Barna tekintetét az enyémbe fúrja, majd ezt követően leplezetlenül végigmér. Szája halvány mosolyra húzódik, miközben a tekintete fel- le siklik rajtam.
– Khm – köhintek, mire Dean összerezzen, és átható pillantása újra megtalálja az arcomat. – Mit akarsz? – kérdezem, nem túl barátságosan, de Dean figyelmen kívül hagyja.
– Te még aludtál? – kérdezi meglepetten, mire bólintok.
Igen, aludtam, mivel a fél éjszakát ébren töltöttem, és csak hajnalban tudtam lehunyni a szemem.
– Szóval, mit akarsz?
– Megyünk várost nézni, nem mondta Martin vagy Claudia?
– Nem – sziszegem, és egy pillanat alatt kimegy az álom a szememből.
– Na, mindegy. Siess, már mindenki elkészült, csak rád várunk.
– Basszus – rázom meg a fejem. – Jó, tíz perc és lent vagyok.
– Remek – biccent, és elindul a folyosón a liftek felé.
– Dean – szólok utána, mire megfordul, de úgy, mintha csak szívességet tenne nekem, és kérdőn néz rám.
– Köszi, hogy szóltál.
– A többiek küldtek fel – vonja meg a vállát, mire csak megrázom a fejem, és becsukom az ajtót.
Miért is gondoltam egy percig is, hogy magától jött szólni, hogy várnak rám? Ahhoz ő túl bunkó.
De... ez miért zavar engem? Nem is érdekel, mit gondol, igaz? Nem zavar, zárom le a beszélgetést saját magammal, majd a fürdő felé veszem az irányt, ahol rekordsebességgel készülök el.
✧
A hallba leérve látom, hogy tényleg ott vár a csapat minden tagja. Logan szokásához híven egy pillanatra sem szakad el a telefonjától. Dean is a maga készülékét bámulja, de ahogy látom, nem köti le túlságosan. Mike unottan üldögél, illetve félig fekvő pozícióban heverészik az egyik kanapén, míg Lily Jackson vállára hajtva a fejét próbál nem visszaaludni. Martin kicsit távolabb telefonál, mellette Claudia toporog a magassarkú cipőjében.
– Na mire vártok? – pillant a fiúkra a menedzser, akik értetlenül néznek vissza rá.
– Hogy érted? – kérdezi végül Chris.
– Nem mentek?
– Nem úgy volt, hogy te is jössz? Mármint ne értsd félre, örülünk, hogy nem így alakult, de azt hittük, mind megyünk – magyarázza Mike, mire Martin csak megforgatja a szemét.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
𝐡𝐨𝐩𝐞
Genç Kurgu❝- Azt akarom, hogy boldog legyél, Collins. Megérdemled, mindenkinél jobban. És bármennyire nehéz ezt mondani, nem én vagyok az, aki ezt megadhatja neked... - Dean - kezdek bele, ő azonban nem hagyja, hogy be is fejezzem. - Hidd el, én vagyok neked...