𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲- 𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

- Azt hiszem, beszélnünk kell - sóhajtom, és némi habozás után beljebb lépek, hogy leüljek a srácokkal szemben a kanapéra. - Nem tudom, mit gondoltok rólam, Deanről, vagy mit gondoltok kettőnkről - kezdek bele, a szavaimat elsősorban Logannek és Mike-nak címezve.

Érzem, ahogy a mögöttem álló, a kanapéra támaszkodó Dean karján megfeszülnek az izmok, ahogy ő is megérzi a levegőben szinte tapintható feszültséget. Hallhatóan gyorsan kapkodja a levegőt, és valósággal árad belőle az idegesség, ezért ismét a keze után nyúlok, az összekulcsolódó ujjaink pedig épp úgy segítenek megnyugodni neki, mint nekem.

- Fogalmam sincs róla, támogatjátok-e a kapcsolatunkat, bár az arcotokat elnézve ezt erősen kétlem. Tudom, miért nem hiszitek, hogy jók leszünk együtt, és megértelek titeket. Történt néhány dolog a múltban, ami miatt ezen a véleményen vagytok, én pedig tisztában vagyok vele, hogy nem fogok tudni ezen változtatni. Pontosabban nincs jogom ezen változtatni, ez teljes mértékben Dean döntése - egy pillanatra oldalra fordítom a fejem, a tekintetem megállapodik a barátom arcán, ami még mindig feszültséget tükröz, legalábbis erről árulkodik az állkapcsa, ami néhány másodpercenként megfeszül.

A pillantása komoly, és ugyan fizikailag köztünk van, pontosan érzem, hogy gondolatban messze jár. Szomorúan elmosolyodom, és még közelebb húzódom hozzá, mielőtt visszafordulnék a fiúk felé.

- De annyit kérek, mint a barátotok, és mint valaki, akinek fontosak vagytok, fogadjátok el a döntésünket. Hosszú utat tettünk meg, és higgyétek el, egyikünknek sem volt könnyű, viszont így, egyértelműen az út végén elmondhatom, teljes mértékben megérte megküzdeni a saját fájdalmainkkal, hogy együtt lehessünk. Boldogok vagyunk együtt, talán boldogabbak, mint valaha, és ezt nem szeretnénk feladni.

Dean, aki kiszakadva a múlt emlékképei közül szintén hallotta az utolsó néhány mondatot, a szájához emelve a kezem apró puszit nyom a kézfejemre. Mike és Logan összenéznek, szavak nélkül, némán kommunikálva egymással, én pedig lélegzet- visszafojtva várom a válaszukat.

- Tényleg én vagyok az egyetlen szingli a csapatban? - tárja szét végül a karját Logan, belőlem pedig kiszakad egy megkönnyebbült nevetés, ahogy a társaság többi tagjából is.

- Úgy néz ki - von vállat Dean, majd magához húzva egy szoros ölelésre belepuszil a hajamba, én pedig belesimulok az ölelésébe.

- Csak ne előttem romantikázzon egyszerre mindhárom szerelmespár - nyög fel a dobos, ami nagy hiba volt.

A következő pillanatban ugyanis a fiúk egyszerre fordulnak felénk egy-egy gyors csókra, csak hogy bosszantsák Logant. Mosolyogva fogadom Dean lágy csókját, miközben Logan inkább egy párnába temeti az arcát, jelezve, hogy elege van belőlünk.

- Na jó, ne kínozzuk szegényt! - szól ránk Lily, megszánva Logant. - Reggeli?

- Reggeli! - ugranak fel egyszerre a fiúk, és azonnal a konyha felé veszik az irányt, mi pedig nevetve követjük őket.

✧

Aznap délután kényelmesen elhelyezkedve a napágyon a szemem elé húzom a napszemüvegemet, és magam mellé nyúlva az ölembe veszem a táskámat. Némi kotorászás után megtalálom benne a tolltartómat és a keskeny fémdobozt, amiben azokat a ceruzáimat tárolom, amiket a legjobban féltek. Végül a köteg lapot is magam elé teszem, a táskát pedig ledobom a puha homokba.