𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Az első estém a hotelben eseménytelenül telik. Végül úgy döntök, nem megyek le vacsizni, mert a repülőn történtek után úgy érzem, képtelen lennék bármit is enni. A többiek megértik, így nélkülem mennek le az étterembe, én pedig inkább a szobában maradok.

Eleinte csak téblábolok, és próbálom kitalálni, mihez kezdjek magammal, majd sóhajtva a bőröndömhöz lépek, hogy nekiálljak kipakolni a ruháimat. Nagyjából három napot maradunk a városban, és semmi kedvem nincs bőröndből élni, így inkább elfoglalom a hatalmas szekrény polcainak egy részét. Közben elindítok egy random lejátszási listát, és a dalszövegeket dúdolgatva teszem be a nesszeszeremet a fürdőbe.

Fogalmam sincs, mitől van jókedvem, de a lassú számokat hamarosan felváltják a pörgős, vidám hangulatú slágerek, nekem pedig eszembe sem jut áttekerni őket, hogy újra borúsabb dallamok töltsék meg a szobát. Nagyon régen nem hallgattam már ezeket a dalokat, és meglepően kellemes nosztalgiázni. Énekelgetve pakolászom, majd végül összecsukom a bőröndömet, amiben még hagytam ruhákat, mert nem terveztem mindet ebben a három napban felvenni.

Mosolyogva huppanok le az ágyra, azonban a kezemben tartott telefonra pillantva azonnal eltűnik az előbbi jó hangulat. A háttérképem ugyanis újra és újra emlékeztet rá, hogy soha többé nem lehetek felhőtlenül boldog. Ugyanis soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. És ezen semmi nem tud változtatni, semmi nem hozhatja vissza azokat az időket, vagy azt, aki akkor voltam. Az hosszú hónapokkal, sőt, hosszú évekkel ezelőtt elveszett.

Érzem, ahogy a könnyek csípni kezdik a szememet, és mivel úgy érzem, most képtelen lennék átadni magam a szokásos sírásnak és pániknak, inkább felhívom Sophiet. Szerencsére a második csengetésre felveszi, én pedig megszokott hangjától azonnal megnyugszom.

– Szia! – szól bele a telefonba, én pedig hátradőlve az ágyon a fülemhez szorítom a készüléket.

– Szia – sóhajtom. Máris nagyon hiányzik. – Mi a helyzet otthon?

– Ezt komolyan kérdezed? – nevet fel Sophie. – Hope, te mentél el egy turnéra, nem én. Mesélj, milyen?

– Nagyon... furcsa – dőlök hátra az ágyon. – Mármint... jól érzem magam, nem is ezzel van a gond, illetve mégis ezzel...

– Hope! – szakít félbe Soph. – Lassabban.

– Bocsi. Szóval... a srácok nagyon kedvesek, és a hangulat is nagyon jó, tök sokat nevetek...

– El sem hiszed, mennyire jó ezt hallani.

– De végig bennem van az az érzés, hogy nekem nem kéne itt lennem – suttogom, Sophie pedig hatalmasat sóhajt a vonal másik végén.

– Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Itt a nagy lehetőség, hogy elengedd a múltat, és azt csináld, amit igazán szeretsz. És most mondtad, olyanokkal vagy, akikkel jól érzed magad. Akkor mi a baj, drága?

– Fogalmam sincs – rázom meg a fejem. – Folyton arra gondolok, valahányszor nevetek, vagy egy pillanatra nem a történteken jár az agyam, hogy ez így nem helyes. Hogyan legyek boldog, ha ő már nincs velem? Hogyan hagyjak mindent magam mögött, ha ezáltal olyan, mintha elárulnám őt?

– Édesem, ezt már annyiszor megbeszéltük, de a kedvedért elmondom még egyszer. Nem árulod el őt, sőt. Nem élheted az egész életedet a múltban, arra vágyva, bár újra ott lehetnél. Nem lehetsz örökké szomorú. Mindenki megérdemli a boldogságot, így te is. Tudom, hogy fáj, hogy ő már nem lehet veled, de hidd el nekem, szomorú lenne, ha látná, nem élvezed az életed. Nem akarná, hogy bármiből is kimaradj, azt akarná, hogy élj meg minden egyes pillanatot. Most ott vagy, távol a múlttól, az újrakezdés kapujában. Ez egy új esély, hogy végre boldog legyél. Használd ki. Kérlek.