3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 5

- Jó éjszakát!
- Ne Isa. Várj! Én csak tudni akarom.
- Szép Álmokat! - ezúttal már Bucky is becsatlakozott az elköszönésbe, látszólag ő is kerüli a témát.

Erre az estére kijelölt szobámhoz értem.  A vak bérgyilkos egy példányával bebújtam az ágyba, mert ha nem lehet tiéd az a könyv amire vágysz, akár vágyhatsz arra a könyvre is, ami viszont a tiéd. De képtelen voltam a szavakra koncentrálni. Magamban válaszokat gyártottam Sam kérdésére. Mi a helyzet velünk? Miért neheztelünk egymásra? Újra és újra megfogalmazódtak bennem a válaszok. Úgy éreztem megőrjít a helyzet. Felálltam, az ablakhoz lépdeltem, majd egy pillanatig a holdat bámultam, mely haloványan világította meg a szobát. Visszafeküdtem, és biztos voltam abban, hogy még órákig nem fogok tudni elaludni, de aztán hirtelen elnyomott az álom.

Reggel csöndesen ébredtem. A nap felfelé araszolt, az ég színesedett. Kinyújtóztam, mikor a kezemmel lesodortam a tegnapi könyvem az éjjeliszekrényről.
Hasra fordulva próbáltam utána nyúlni, de megakadtak szemeim a kinyílt oldalon. Hunyorítva próbáltam elolvasni az írást, és a Canham-on megakadt a szemem. A nevem. Régen láttam leírva. A nevem Isabelle Eva Canham. A könyv lapján pedig ezek a szavak dőltek, fura kézírással.

14. Születésnapod alkalmából!
Sok szeretettel: Nénikéd, Ana Canham.

Mélyet sóhajtottam. Pontosan emlékszem arra a napra, mikor megkaptam ezt a könyvet. Évekig nem volt hozzá kedvem elolvasni. Mikor a Hidra elvitt, számomra ez jelentette a legnagyobb kincset. Egy emlék a múltamból. A nénikém. Anyám nővére. Most rá gondoltam. Vajon mi lehet vele? Még mindig börtönben ül? Évek óta, sőt háborúk óta nem nézhettem a szemébe.

És ott akkor, szinte villámcsapásként ért az ötlet, amely megmenthet mindenkit. Minnél többet agyaltam a terv kidolgozásán annál egyértelműbbé vált számomra, hogy egy zseni vagyok.

Miről beszélsz Isa? Meg akarod szöktetni a Nénikéd a börtönből? - kérdezgetett Sam folyamatosan, mikor megálltunk a börtön bejáratánál. - Elment az eszed?
- Nincs nyomunk, nincs tervünk, nincs semmink.
Bucky arca semmitmondó volt, mint általában, de most amint ezt hangosan kimondta, hogy nincs semmink, elveszettnek éreztem.
- Ami azt illeti tervünk már van.
Sétáltam a  bejárat felé.
- Ó tényleg? És mi lenne az? - Bucky csak a szemével követett.
-  Neked nem szoktam elárulni nagyon fontos dolgokat. Ne vedd sértésnek.
- Megsértettél.

Mielőtt átléptem a börtön ajtaját, megparancsoltam a hősöknek, hogy nélkülem egy lépést sem tehetnek.
A börtön csempéje unott szürke volt. Egy őr segített, eligazított egy helyiségbe. Padok voltak, melyeknek két oldalán szék helyezkedett el. Közötte üveg törte meg a közelség érzetét.
- Ana Canham. Itt várjon, két perc és elhozzuk. - mondta az őr, majd távozott.

Az ajtón át mellette másik két rabot is elővezettek, egyenként leültették őket, várakozásra kényszerítve valamennyiük.
Ana Néni ahogy megismert, először könnyekben tört fel, majd széles mosolyra húzta a száját.
- Tudtam! - kiáltott. Különösebben nem érdekelte, hogy 7 év után a halálból tértem vissza.
- Erre tényleg szükség van? - színleltem haragot, mikor megláttam, hogy megbilincselve hozzák elém
- Hölgyem, a börtön majd akkor lazíthat a szigoron, ha a hölgy nem jelent biztonsági kockázatot. - felelt felháborodásomra az egyik őr.
- Ha valaki nyitva hagy egy hátsó ajtót, botorság lenne nem kihasználni. - kacsintott a nagynéném.
-  Az a botorság, ha fizetsz valakinek, hogy hagyja nyitva, de nem annyit, hogy tartsa a száját. - válaszoltam sóhajtva. Jól ismerem a nénikémet.
- Jó.. de akkor is.. igazam van.
- Ha egy ilyen piti kóterből se tudsz meglépni akkor hanyatlasz. - incselkedtem.
- Te pimasz. Apropó szökés. Hol a szülinapi tortám?
- Benne a reszelővel? Most sütik.
- Kinek kell reszelő? Én csak egy szép nagy adag C4-est akarok. - kelt ki magából Ana.
- Figyelj, ha ki akarsz jönni.. nekem van egy tervem. - csitítottam. Attól féltem meghallják a mellette álló fegyencek.
- Ó Isa drágám én csak szórakozom kicsit. Engem nem zavar hogy lesitteltek. Sőt élvezem a nyugalmat. Tudod sétálok, olvasgatok, nyomom a sudokut.. olyan mint a nyugdíj, imádom.
Elmosolyodtam.
- Hány éved is van hátra?
- Kettő. Ha jól viselkedem.
- Vagyis mennyi? - tudtam jól, hogy blöffölt.
- Négy.
- Lehet egy kívánságom? - tettem föl a kérdést, amiért most itt vagyok.
Az őrök egyszerre léptek Ana mellé. Lejárt az idő.