3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 6

A börtön raktárának azon részén álltunk, melyet nem használtak. A jobb szárnyat felújították, erről mintha megfeledkeztek volna. Poros dobozok, és csöpögő vezetékek közt sétáltunk beljebb a raktárba. Úgy éreztem a fiúk nem bíznak bennem.
- A szuperkatonák ellentmondanak mindennek, amiben hisz. Őrült, de még vannak elvei.
- Azoknak az elveknek a rossz oldalán álltam, Isa, ahogy te is.
Bucky mintha arról akart volna meggyőzni, hogy azonnal hagyjuk el ezt a helyet.
- Tudom, miért számít ez neked. - kezdte Sam. - De ugyan már, a mélybe taszít téged ez a nő.
- Sam, nem tudjuk honnan szerezték a szérumot. Viszont ha az egyikből kiszippantjuk... - motyogtam.
- Mit csináltál?
- Nem csináltam semmit. Illetve de. Eszembe jutott egy remek ötlet.
- Isa!! - egyszerre kiáltottak rám és én annyira összerezzentem, hogy beszélni kezdtem.

- Minden rendszer leggyengébb pontja.. nem a szoftver, nem a hardver hanem a hús-vér része. Az emberi elem. - nagy levegőt vettem, és elkezdtem hosszú monológomat. - Ebben a börtönben az őrök és a rabok aránya egy a kilenchez. Ha két rab verekedni kezd, a protokoll szerint négy őrnek kell reagálnia.
- Miért kezdene el két rab véletlenszerűen verekedni abban a pillanatban?
- Ki tudja. Sok oka lehet. - vontam meg a vállam. - A lényeg, hogy az ilyen helyzetek fokozódhatnak. Elindulna a lezárási folyamat, és az ide oda repkedő emberek között, nem lenne nehéz besurranni egy két folyosóra. És ha megszólalna a tűzjelző miközben a rabokat szétválasztják.. valaki előnyt kovácsolhat a káoszból.
- Nem tetszik, hogy milyen lazán veszed ezt. Természetellenes. És hol a francba vagyunk Isa? - kérdezősködött Sam felháborodva.

Nem tetszik neki, mikor nem irányíthat. Bucky csak némán bámult körbe saját tengelye körül, ám elsőnek vette észre, mikor a tervem kisétált a raktár-rendszer alagútján.

- Mit keres ő itt? - kérdezte mérges hangon.
- Nem akartam elmondani, mert nem hagytad volna megtenni. Oké?
- Mit tettél?
- szükségünk van rá, Sam.

Ana fekete, pánt nélküli fekete ruhájában és rengeteg vörös hajával úgy festett, mint egy fekete pipacs. Fogalmam sincs, hogyan sikerült átöltöznie. A ruháját, mintha kifejezetten arra tervezték volna, hogy kiemelje a karján majdnem a nyakáig felkúszó tetoválást: egy tövises virágot, ami a Mars növényei botanikai illusztrációjának is beillett. Vagányul nézett ki és simán le is tagadhatott volna pár évet, de kezdtek rajta megjelenni az ötvenes korhatárral való problémák. Bőre hamar ráncosodni kezdett, a tetoválások vesztettek szinükből.

- Nénikém, had mutassam be az embereket! - kezdtem volna de Ana félbeszakított.
- Ugyan drágám, erre semmi szükség. Megadom ami neked kell aztán itt se vagyok. Tudod.. jót tesz egy kis túra. - kacsintott rám, majd olaszosan a kijárat felé vette az irányt.

- Valaki újraalkotta a szuperkatona szérumot. Feltételezem hogy a Hidrának valami köze van ehhez. A tisztogatókhoz. - ismertettem legújabb tagunkkal a helyzetet.

Oké, Mrs. Ana. Hol kezdjük?
Sam szólt hozzá, és bátorítva felém pillantott. Tudtam, hogy nyert ügyünk van
- Éveken át a HIDRA által toborzottakra vadásztam, hogy megteremtsem a szérum-elszívót. Mert ha ezt a szívességet nem teszem meg, valaki létrehozhat egy hadseregnyi olyan embert, mint ti ketten. - mutatott felém és Bucky felé.
- Igazából létrehoztak - motyogtam
- Eredetileg az én Isámnak akartam vele segíteni, mikor elvitték.. Egyszer már befejeztem a munkát.
- Vigyél el oda, ahol elrejtetted. - parancsolta Bucky.

Két bő órával később Londonba érkeztünk. A gép lassan helyezett minket a földre, mintha rajta múlna az életünk. Az úton senki nem szólt senkit, túlságosan magába mélyedt, vagy csak nézett ki a fejéből. Utóbbi esetben Buckyra céloztam. A repülőből kiszállva éreztem a párás, csípős időjárást. Pír szökött az arcomra, és emlékek leptek el. Ez volt az első otthonom.

Egy temetőhöz sétáltunk. Útközben Ana Néni felidézett néhány emléket, és mosolyogva válaszoltam rájuk. A másik kettő csendesen baktatott a hátunk mögött.
- Várjátok meg Isát. - utasította őket Ana, mikor kinyitottam a vaskos kaput, mely a sírokat őrzi.
A két férfi egymásra pillantott, majd arrébb sétáltak pár méterre és karbatett kézzel vártak rám.

- Isa drágám, karolj belém.
Így is tettem, és csendesen lépegettem a sírok között, míg végül anyám sírjához vezetett. Messziről csak egy kőtömb látszódott. Sosem találkoztam még a sírral. Néhány helyen kopott volt, előtte csak egy hervadt koszorú adta tudtunkra, hogy rég volt már az, mikor ide valaki is ellátogatott.
Szemembe könnyek gyűltek, de lenyeltem azokat.
A nénikém a segítségemmel arrébb hengerített egy jókora kő darabot és alatta egy kis gödröt fedeztem fel.
Lenyúlt az aljára, és egy kis dobozt vett ki.
Abban a dobozban volt a szérum-elszívó.

- Szerinted hibát követek el, ha most ezt elviszem? - tartottam a kezemben a kis kartondobozt, melyben egy mégkisebb tű volt, nagy üvegcsével a végén. Vakcinára hasonlított, de nem volt az.
- Az anyád egész talpraesett nő volt.

Ketten álltunk a sír fölött.

- Ő mindig azt mondta: Ha csinálsz valamit, és megijeszt, valószínűleg az a helyes dolog. És ő nagyon szeretett téged.
-Jó tanácsnak tűnik.
- Anyád elhitette velem, hogy vannak tisztességes emberek a világban. Nem gondoltam volna, hogy lehet még egy ilyen  nő, amíg meg nem szült téged. - elmosolyogtam. - Tudod régen, amikor még csak jó meg rossz volt. De a világ most sokkal bonyolultabb. Az emberek elveszettek. A szövetségesek most ellenségek.. A szövetségek mind szétszakadtak. A világ megtört. A világnak szüksége van egy vezetőre.
Valakire, aki megérti, hogy nem engedheti meg magának hogy a kezei tiszták maradjanak.

Könnyes búcsút vettünk egymástól. Felajánlottam neki, hogy elviszem egy jobb helyre, de ő visszautasította.
Egy 'még találkozunkkal' integetett felém, és a hátsó kijáraton át távozott.
Erőt vettem magamon, és kezemben a kis szerkentyűvel sétáltam ki a temetőből.
Annyi örömöm volt benne, hogy a kis vakcinát éppen ide rejtette el a nagynéném, hogy megláthattam édesanyám sírját.
Itt senki nem kereste volna, biztos vagyok benne.