3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 21

Megkönnyebbülés és rémület hullámzott a mellkasomban. Remegni kezdtem tőle, és amint elkezdtem remegni nem tudtam abbahagyni. A pánik úgy borult körém mint a köd, és én megadtam magam. Kiskoromban megpróbáltam átsétálni a játszótér párhuzamos rudakból álló mászókája egyik rúdján, mint egy kötélen, amíg meg nem csúsztam és a hasamra estem. Elakadt a lélegzetem és csak nyöszörögni tudtam, szörnyű hangon ami menekülésre késztette a többi gyereket. Most is ilyen hangot adtam ki. Nem kaptam levegőt, és nem tudtam leállni a remegéssel. A széthullás zilált rémületet keltett bennem. Fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet, amint otthagyom.
Ennek sosem lesz vége?

Kisiettem a házból, egyenesen a kocsiba. Gyors léptekkel haladtam el az akkor már bebiztosított tetthely mellett, és nagyon vigyázva arra, hogy senki ne vegyen észre.
Kitolattam a fák mögül és kezdetét vette a hosszú út önmagammal és a gondolataimmal. Elkeseredetten igyekeztem féken tartani az érzéseimet.
Végül a lakásomnál kötöttem ki. Messziről eljöttem, csak hogy enyhüljön az az érzés, amit Bucky közelségében éreztem.

A helyiség fájdalmasan üres, és szokatlan. Nem éltem itt túl sok ideje ahhoz, hogy megszokjam. Egyenesen a szobámba tartottam, és ruhástul végigvetettem magam az ágyon. Leírhatatlan a fájdalom. Szedjük össze magunk.

Leteszem a fakanalat. Kész. A lecsóm épp most lett kész. Egy hete valószínűleg most mosolygok először. Az asztalom már megterítettem, a nyál is összefutott a számban, végre rendesen megvacsorázom, aztán bebújok az ágyba. - gondoltam magamban.
A telefonom hangos rezgésbe kezdett, és még mielőtt kinyomhattam volna Ana nénikém neve fénylett a kijelzőn. Azt hittem Sam próbál meg elérni ebben az órában huszadjára.
Mindössze egy smsre tellett tőlem másnap, hogy otthon vagyok és remélem folytassák a nyomozást. Aztán három nap. Maga a pokol. Sosem éreztem magam ennyire egyedül.

- Ó, Isa drágám, hogy érzed magad? Ana nénikéd vagyok, a lakásod ajtajából jelentkezem.

Ó hogy ez a nő mindig meg tud lepni valamivel!?

Kinyitottam az ajtót, és egy öleléssel akart volna köszönni de elhátráltam és ráadásul elég feltűnően. Zavaromban én öleltem meg, de egyből tudta, hogy nagy baj van.
- Mi történt, kincsem?
- Nénikém, hogy hogy itt vagy?
- A tisztogatók felrobbantottak egy GLC raktárat. De ez most nem érdekel. Sokkal inkább az foglalkoztat, mi a helyzet veled?
- Mi? Mik a veszteségek?
- Isabelle kérlek.
- Gyere, ülj le.

- Már rég össze kellett volna szedni magam.  Hát, nem mondhatom, hogy kapkodok. - mosolyogtam keserűen. - Mást se csinálok, mint sajnálom magam.
- Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bűntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bűnök is a világban, mint hogy valaki boldog.
- Elrabolt. Ez elég nagy bűn, nem?
- Át kell lépni egy határt, amelyen át nincs visszaút, hogy megértsük és megbánjuk, hogy vissza akarjunk lépni és beismerjük, hogy elszúrtuk; el kell követnünk a hibát ahhoz, hogy bebizonyosodjék, hiba volt, és akkor már hiába akarunk kihátrálni, túl késő ahhoz, hogy sértetlenül, rombolás nélkül sikerüljön. Nem volt tudatállapotában, és ennek fejében cselekedett, és ezt te tudod a legjobban. Adj időt magadnak, és neki is. Eleget szenvedtetek már az isten szerelmére!