3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 14

Meglepődtem, mikor Sam azt mondta, hogy azért nem jön velünk a szérum-elszívókért, mert csak hátráltatna minket.
Igaza volt.
Ő is tudta, mi is tudtuk, hogy ilyen állapotban nem tarthat velünk. Velünk. Elég lett volna egy embernek elmennie. Viszont ragaszkodott Bucky, hogy velem tartson.

A konyhában ültünk, míg Sam ismertette velünk a találka részleteit. Azonnal útnak akartunk indulni, egyszerűen nem várhattuk meg a reggelt.

- Isa. Nem kellene ilyet kérnem tőled, de...
- Nyugi Sam. - nyugtáztam. - Megleszünk, ne aggódj. Koncentrálj a felépülésedre.
- Ha egyvalamit megtanultam, az az, hogy nem nyerhetek meg minden harcot. De jól van ez így. - mondta, és bíztatóan mosolygott.

Megöleltem Samet, mert tudtam, hogy a következő nap borzalmas lesz a számára.
A szorongás, amit a szenvedése váltott ki belőlem, összeszorította a mellkasomat, és féltem, hogy kiül az arcomra. Ennél nagyobb biztonságban nem nagyon lehetne, viszont egyedül. Minden lehetséges módon próbáltam megóvni Samet, de a magánnyal nem tudok mit kezdeni, ha miattam keletkezik. Enyhe bűntudatom támadt. Miattam aggódik. Hogy bekövetkezik az, amire még gondolni sem merünk. Nem kis erőfeszítés árán, de nyugodt tudtam maradni.

A kocsiba pakoltam be a táskát, amibe többek közt egy napi ruha, fegyver töltényekkel, és egy kis nasi is megtalálható volt. Bucky cucca már rég a csomagtartóban pihent, és rám várt.
Beszálltam az autóba.
- Indulhatunk? - kérdezte Bucky.
Rám villantotta a jól bevált lefegyverző mosolyát, aminek nem lett volna szabad hatnia rám, de egy kicsit mégis hatott. Majdnem elfeledtette velem, a terasznál azt a felvillanó feketeséget a szemében.
Hirtelen rádöbbentem, hogy nem szabadott volna meggyőznöm magam, hogy vele tartsak. Legyűrtem a haragomat, és a hirtelen félelmemet. Bólintottam.

Mire kiértünk az útra, kereken este tíz óra volt. Brinchbe tartottunk, a találkozóhoz. Ahogy az anyósülésen nézve néztem az egyetlen féklámpát, az egyik oldalon a fekete vaksötétet a másikon, olyan volt, mint egy kivágott jelenet Buckyval a közös életünkből. Mindig késő este kerültünk vissza a bevetésről, a Hidra bázisához.
A halántékomat a hűvös üvegnek döntöttem.
- Bekapcsolod a fűtést?
- Be van kapcsolva. Fázol? - rám pillantott, és talán mégjobban remegni kezdtem. - A hátsó ülésen van egy kabát. Vedd fel.
Úgy tettem. Nagyot sóhajtottam, ahogy magamra húztam a bő puha anyagot. Mélyen beszívtam a pézsma és cédrus illatot amit a kabát árasztott.
- Köszi.
Egy pillanatig mindketten visszatartottuk a lélegzetünket. Aztán a szeme arra a területre villant, amit még nem takart el a kabát. Az egyik hegem teteje, a kulccsontom felé kúszott, a nyakamon át.
- Emlékszem arra a bevetésre. Ahol azt a heged szerezted. - állával a nyakam felé bökött, majd újra a vezetésre fókuszált. - Egy időzített bomba volt a hasadon.

Zavartan megérintettem a heget, és megjelent a szemem előtt Bucky arca, amikor meglátta a friss sebem. Elveszett tekintet, félelem, bár az utóbbit szinte sose láttam rajta. Elszégyelltem magam, anélkül, hogy tudtam volna miért.
- Mire emlékszel belőle? - kérdezte.
- Valami ribancra, akit azzal bíztak meg, hogy szereljen egy időzített bombát a hasamra, miközben veled smárolt. - fakadtam ki az ablak felé fordulva. Pontosan emlékszem arra a napra, és a féltékenység halványan dolgozott a szívem egyik szegletében.
- Ronda dolog, mikor lányok mondják ezt egymásra. És nem smároltunk.
- Istenem, Bucky, szerezz valami szabadbölcsész-diplomát!

Egy tökéletes világban lett volna nálam füllhallgató, amit egyből fel is tettem volna, és egy RG 5-ös, amit éppen a fejébe tartanék, de nem egy tökéletes világban voltunk. Megelégedtem annyival, hogy elfordítom fejem, kibámulok az ablakon és hagyom, hogy az az emlék kitörlődjön a fejemből.
A csend hosszúra nyúlt az autóban, és végül elernyedt, mert világos lett, hogy egyikünk sem fogja megtörni. Jó.

Az út menti bozótost bámultam, amikor gyérült a forgalom. Bucky egyenletes tempóban haladt, és a rádió hangja megnyugtató háttérzajjá szelídült, ahogy átcsúsztam az érzelmileg kimerült utazók gondtalan tudatállapotába. Amíg úton voltunk, a pánik enyhült. Akárhányszor lecsuktam a szemem, Bucky ajkait láttam közelről. A fejem jeleneteket gyártott. Mi lett volna ha..? Mi lett volna ha megcsókol? Mi lett volna, ha elenged és én azóta is neheztelnék rá? 

A bozótos, lassan fákká nőtt, amik aztán ritkás erdővé sűrűsödtek. Lekanyarodtunk a főútról egy kétsávos, kanyargó betonra.
Homályosan egy imbolygó alakot pillantottam meg előttünk az út szélén, és hunyorogva néztem. Egy tagbaszakadt férfit vettem ki.
- Láttad ezt?
Bucky kérdően felém pillantott.
- Mit?
Megdörzsöltem a szemeim a jéghideg ujjaimmal.
- Biztos vagy benne, hogy láttál valamit?
Csúnyán néztem rá, bár igaza volt. Vajon a túlfeszített elmém alkotott meg valami éber rémálmot, vagy tényleg láttam valamit?
Próbáltam gondolkodni, de ahogy igyekeztem feleleveníteni, mintha kis fürge halakat akartam volna kézzel kifogni. A szemem a fák felé villant, amik a leveleiket ringatták a tintakék estében.
- Mesélsz nekem valamit? - kérdeztem, de a kérdés végén a hangom elbicsaklott. El akartam terelni a gondolataim.
- Nem vagy fáradt? - kérdezett vissza.
- De. Igen. Én csak...nagyon. - értelmetlenül mondtam ki a szavakat, majd jobban belebújtam a kabátba.

Levette a kormányról a jobb kezét, és a térdkalácsomra helyezte. A meleg tenyere felmelegítette, elsőnek csak a lábam, majd az alsó és felsőtestem is. Mélyeket lélegeztem, de nem tudtam visszatartani a pánikszerű hangulatomat.
- Kérlek.. - néztem rá, de mikor ő is elkezdett figyelni, elkaptam a szemem. Egy könnycsepp csordult le az arcomon. Eléggé el voltam kenődve. Észrevette, és megköszörülte a torkát, majd mesélni kezdett. Kezét elhúzta a térdemről, mire én a balt húztam vissza rá. Kesztyű fedte a fémes kezét, és mikor a térdemre helyeztem, enyhén megszorította azt.

Miközben Bucky beszélt, én az erdőt bámultam. A hangja lágy és álmosító volt. Az előző életéről beszélt, vidám dolgokról. A kocsi elcsendesedett, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. A hangok tompultak, már a kezét sem éreztem olyan erősen a lábamon. Lehunytam a szemem, és előttem újra Bucky arca jelent meg. A hangja még mindig a fülemben csengett, de egyre távolibbnak éreztem.

Benzinszagra ébredtem.
A kocsi egy helyben állt, fények vágtak utat mindenhol az autóba. Egy benzinkúton álltunk. Kiszálltam a kocsiból, és a kútnak támaszkodtam, amíg tankolt. Kinyújtottam a lábaimat, amik elzsibbadtak a három órás út alatt. Kifizette a benzint, és a kezében két vizespalackkal tért vissza. Az autóhoz érve jóval előtte besiklottam a vezetőülésbe. Az anyósülés felőli ablakon bekönyökölt.
- Elég jól vagy, hogy vezess?
- Csüccs be.

A vezetés megnyugtatott, így volt valami, amire koncentrálhattam, de továbbra is féltem. A fényszórók elnyelték, aztán kiköpték a sötétséget, ahogy próbáltam túlnézni a fényükön. Mintha az, amit üldözünk, akiket üldözünk, a látószögemen kívül bújkálna. Hajnali három körül még mindig egyórányira voltunk a céltól. Bucky csukott szemmel, fejét hátrahajtva ült az anyósülésen. Ajkai enyhén elnyíltak egymástól, erőt kellett vennem magamon, hogy az utat bámuljam, és ne őt. Végül megláttam a város távoli izzását.
- Hé! Ébredj!
- Ébren vagyok - mondta tompa hangon, aztán összeszűkítette a szemét, és az útra pislogott. Gyönyörű látvány tárult a szemünk elé, amint a nap első sugarai átvilágították a várost. Minden színét megmutatta nekünk, míg ő az égre ért, mi meg a városba.