3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 20

- Ne érints meg - sziszegtem.
Kihúztam magam, rámeredtem, ő pedig úgy nézett rám, mintha megvadultam volna. Kék szemei tágra
nyíltak, ködösek voltak. A tenyerem hátával dühösen letöröltem a könnyeimet, és haragosan néztem rá.
- Ezt szereted igazán? Ilyennek látni?
Aggódva nézett rám.
- Miért vontál el? Elhurcoltál. Elvittél anyámtól. Ki ölte meg? Te ölted meg? Te ölted meg? - Könnyek folytak végig az arcomon.
- Isa - könyörgött döbbenten.
- Ne merészelj Isázni! - Kitört belőlem ismét a zokogás.
Felszaladtam az emeletre.
Hová menjek? Fussak el? Maradjak? Annyira dühös vagyok!
A harag forró könnyei csorogtak az arcomon.
Be akarok gubózni. Valahogy összeszedni magam. Begyógyítani megrendült hitemet.Hogyan is lehettem ennyire ostoba? Hát persze hogy fáj. Belülről szétszed.

Merev léptekkel beléptem a szobába. Kint világos volt még, de alig látszott valami a szobából a függönyök miatt. Nehézkesen bemásztam az ágyba.
Mély lélegzetekkel próbáltam nyugtatni magam több-kevesebb sikerrel.
Magamra maradtam a gondolataimmal amik lassan kezdtek felemészteni.

A múltam. Ó mennyi kérdésem lenne ahhoz a pasashoz aki a padlón hever. Vajon honnan tud mindezekről? Újra Bucky jutott az eszembe. A fájdalmas pillantása, mikor eljöttem. Nem fogok maradni. Bárcsak ez ne következett volna be. Bárcsak ne kellett volna megismernie.
Bárcsak én ne ismerném, és akkor nem tudnám egyszerre gyűlölni és szeretni!

Egyedül vagyok. Anyámra vágyom. Eszembe jutottak a szavai, mellyel tőlem búcsúzott. Ne sírj drágám, és kérlek, próbálj meg mindig a szívedre hallgatni. Fiatal vagy, és annyi minden vár még rád!

Felültem az ágyon, és a tenyerembe zokogtam. Hallgattam a szívemre, és most megtört. Annyira hiányzik ez a bíztatás, a kedves szavai. Megtanultam nélküle élni, de az nem azt jelenti, hogy tudok is.

Az ágy szélén ültem, mikor meghallottam, hogy az ajtó halkan kinyílt. Itt van. Bucky.
Némán az ágy mellé lépett, és helyet foglalt mellettem a szélén.
El akartam tőle húzódni, de képtelen voltam rá. Fel akartam állni, de gyengéden megfogta a karom és visszahúzott.
- Ne gyűlölj. - mondta, s a hangja fájdalmasan szomorú volt.
A szívem újra összeszorult, és bizonytalanul felálltam a helyemről. Az ablak mellé léptem, és behúztam a függönyöket, hogy az a maradék fény, ami bántotta a szememet is megszűnjön.

Háttal álltam neki, egészen addig, amíg fel nem kelt és mellém nem sétált. Nem érintett meg, de éreztem a jelenlétét magam mellett. Jelenleg ez a legnagyobb kihívás, hogy el tudjam viselni a jelenlétét.

- Mit tettél, Bucky? - suttogtam, és a halk zokogás újabb hulláma tört ki belőlem.
- A tél katonája teljesítette a parancsot.
Lehajtottam a fejem. Nem tudok vele vitatkozni. Nem volt magánál, és nem tudta, hogy mit cselekszik. A francba. Védem őt. Ennyire szeretem?

- Mi történt az anyámmal?
- Napok múlva találták meg. Két golyó volt a mellkasában. Valószínűleg, egy odatévedt katona végezhetett vele. - A hangja úgy tűnt, mintha a felettesének számolna be de mire rájött, enyhített a hangján.
- Ne hibáztasd magad. Kérlek, Isa. Bocsáss meg magadnak, mivel csak én szenvedhetek azért amiért ezt tettem veled.
- Ne mondj ilyeneket. - ismét zokogtam.

Félénken megfogtam a karját, és közelebb húztam. Egy törékeny síróbaba voltam abban a pillanatban, és utáltam ilyennek lenni.
- Sajnálom. - suttogtam.
- Mit? - Az arca semmit nem árult el, és alig pislogott miközben a szemembe nézett.
- El kell engedned.
- Nem akarom, hogy elmenj - suttogta, és nyers volt a hangja. Gyengéden végigsimított az arcomon, és a hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet.
- Azóta érzem, hogy élek, amióta megismertelek. - Hüvelykujja ajkam körvonalait követte.
- Én is. Beléd szerettem, Bucky.
Elkerekedett a szeme, de ezúttal vegytiszta félelem sugárzott belőle.
- Nem - nyögte, mintha megütöttem volna.
- Nem szerethetsz, Isa. Nem… ez nem helyes. - Rémült.
- Nem helyes? Mi nem helyes?
- Nézz magadra. Nem tudlak boldoggá tenni. - Gyötrődő volt a hangja.
- Bucky.
Hát ennyi volt. Erre megy ki a dolog - 0nem illünk egymáshoz.
- Ezen soha nem jutunk túl, ugye? - suttogtam, és a félelemtől bizsergett a bőröm.
Tompán rázta a fejét. Lehunytam a szemem. Nem bírtam ránézni.
- Hát, akkor… jobb, ha megyek - mormogtam, és megrándult az arcom, ahogy el léptem tőle.
- Ne menj el! - Pánik érződött a hangjában.
- Mi értelme maradnom? - Hirtelen nagyon fáradtnak, istentelenül fáradtnak éreztem magam, és lassan kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva Buckyt.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük.  Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.