3 szabály [Sólyom és a tél katonája] FF.

part 12

Kereken 2 óra volt, mikor felébredtem.
A függönyön beszűrődő fény még a teraszi lámpa poros sárga fénye volt. Felkeltem, hogy kisétáljak a konyhába inni egy kortyot. Nem szoktam éjjel kijárni, de most úgy éreztem vattát köpök. Villanyt nem kapcsoltam, nem akartam felébreszteni másokat. A csaphoz mentem, engedtem, hogy a pohár megteljen vízzel. Miután megittam visszatettem a poharat a helyére.
Nagy ívben kerültem ki a kanapén alvó, fémkarú férfit, mikor figyelmes, apró, szánalmas hangokat hallottam.

Buckynak rémálma volt.

- Bucky! Kelj fel!
Nem válaszolt. Amikor felkapcsoltam a kanapé melletti kislámpát, összerezzent, de nem ébredt fel. Némán megálltam a kanapé végében és vártam, hogy felpattanjon a szeme. Nem pattant fel. A nyakamat nyújtóztatva figyeltem, miközben nagyot ásítottam. A fejét hátravetette, a szeme mozgott a szemhéja alatt.
Rendíthetetlenül szilárdan egységes maradt. A szája szavakat formált, amit nem hallottam, aztán olyan fájdalmas megbánással nyögött fel, hogy gondolkodás nélkül mellette termettem és a vállára tettem a kezem.
- Hé! Rosszat álmodsz.
Erősen az orrán át szívta be a levegőt. A szeme felpattant, a mennyezetre meredt, majd az arcomra. Figyeltem, ahogy az álom elhagyja a tekintetét, és az értelem visszaereszkedik rá.
- Isa...- mondta elhalóan.
A hangjában el nem sírt könnyek remegtek, és arra gondoltam talán azt akarná, hogy félrenézzek. De megragadta a kezem, a mellkasára húzta és ott tartotta.
Engedtem neki. A szíve egyenletes dobogása a pólóján át emlékeztetet arra, hogy a szív is egy izom. A legfontosabb izom.
- Rémálmod volt.
Nyelt egyet. Olyan feszült figyelemmel nézett rám, hogy lesütöttem a szemem, és a lélegzetvételével emelkedő-süllyedő kezünket néztem.
- Ne válaszd ezt az utat. Hidd el, nem végződik olyan jól.
Felkaptam a fejem. A szempillája nedves volt, az arca gyűrött. El akartam húzni a kezem, a bőröm hideg volt, ahol az övé hozzáért.
- Még nem késő visszalépni.
Fém karja ökölbe szorult a lepedő felett, ezt onnan tudtam, hogy apró, kemény súrlódásokat lehetett hallani a csend miatt, ami ránk telepedett.
Visszarántottam a kezem és lecsaptam a kanapéra, de megbántam mivel Ő szinte semmi zajt nem csapott.
- Nem vagyok olyan, mint te.
Megrázta a fejét. Elnézett mellettem.
- Mindennek, amit teszünk, következménye van.
Készületlenül ért, hogy ilyen elgyengültnek és feldúltnak látom az éjszaka közepén. De most már kezdtem dühbe gurulni.
- Ez nem valami hülye bevetés, Bucky. Ezt nem kell nekem elmagyaráznod. A következménye annak, hogy beleegyeztél  a küldetésbe, hogy most be is kell tartanod ezt a megállapodást. És ha sehogy sem tudlak meggyőzni, hogy segíts nekünk, szó szerint ki foglak nyírni, ha megpróbálsz visszamenni, amikor ennyire közel vagyunk a célunkhoz. Világos?
Egymásra bámultunk.
Most az egyszer, egy szót sem szólt.
- Én csak... sosem léptél vissza, sosem léptünk vissza, nem értem miért most.. - kerestem a szavakat, de a hangom elhalóban volt.

Amikor megláttam, hogy kiül arcára az elfogadás, rádöbbentem miről akarta, hogy meggyőzzem. Azt akarta tudni, hogy nincs vesztenivalóm.

Órákkal később futó pánik érzésére ébredtem, és úgy vettem a levegőt, mint aki a víz alól bukkan fel. Különös érzés volt a fülemben, nemrég elhalkult hang nyoma. Mi ébresztett fel? A kijelölt szobámban keltem fel.
- 'Reggelt! - Bucky ébren volt és engem nézett az ágy szélén ülve, karbatett kézzel.
Ökölbe szorítottam a kezemet, amit korábban a mellkasára húzott, és eszembe jutott, hogyan festett nedves szempillával a sötétben. De az éjszaka szenvedése tovatűnt, a megszokott Bucky álarca újra a helyén volt.
- 'Reggelt. Azt hittem... te hallottál valamit?
- Már 5 perce beszélgetünk.
- Mi?
- Te ébresztettél fel. Alvajártál, és én visszavezettelek az ágyadba. Nos...beszéltél, én meg válaszoltam.
- Mit mondtam?
Elmosolyodott. Volt valami sunyi a mosolyában.
- Semmit...Butaságokat.
- Nem kellett volna hagynod. - a jeges hideg a hangomban véget vetett a már majdnem jónak mondható kedvének.
Felém fordult, egész felsőtestével.
- Igazad van. Fel kellett volna ébresszelek. Ellágyultál, és a hangod olyan.. más volt, mint általában. De...
- De fel kellett volna ébresztened. - fejeztem be.
- Igen.
Felállt és lehúzta a magasan a nadrágja fölé csúszott pólóját. A szemeimmel követtem a mozdulatát, majd nyeltem egy nagyot. Kiment a szobából.

Egy gyors zuhanyzás után a konyhába érkeztem. A konyhát elárasztotta a finom, forró olaj és porcukor lágy egyvelege.   Bucky a konyhapultnak támaszkodott, míg Sam is észrevette jöttömet.
- Nem vagy éhes?
- De. - vágtam rá, még ha nem is volt teljesen igaz. - Éhen halok.

Visszafordult a kis tevékenységéhez. Végtelen számú apró, porcukorral megszórt palacsintát sütött nekünk, savanykás, piros lekvárral. Nem sokat beszélgettünk, de a serpenyő barátságos sistergése és a vicces társalgás miatt amit Sam folytatott a palacsintatésztával, lenyugodtam, bár nem voltam ideges.

Ez a nap is várakozással telt, de egyetlen hívást sem kaptunk. Szinte a szokásommá vállt, hogy este felé, mikor a nap a víztükörrel egyszintben van, megcsodáljam. A stégen ültem, és mikor a halvány színeket az erős szürkület váltotta át, a házba indultam.

A tornácon az oszlopnak támaszkodva Bucky figyelt karbatett kézzel. Arra gondoltam, hogy a tekintete azonnal kiüresedett amikor nem tűnődött valami ésszerű dolgon, vagy mosolygott. Eltűnődtem, hogy talán egy kicsit hasonlítunk.
Úgy viselkedtünk, ahogy a túlélés miatt kellett, miközben olyasmit titkoltunk, ami még önmagunk számára is rejtély volt.