Dallamok fogságában - 1D ff. {+18} (✔️)

❦10❦

♪¸¸.•*¨*•.♪¸¸.•*¨*•.Renesmee.•*¨*•.¸¸♪.•*¨*•.¸¸♪

Renesmee kissé bizonytalanul követte Niall anyukáját a palota folyosóján, s folyamatosan hátrafelé pillantott, hátha a fiúk is arra tartanak, de nem volt ekkora szerencséje. Ugyan az édesanya azt mondta, hogy az ő anyja barátja volt, a félelme, miszerint Niall miatt bántani fogják, nem múlt el. És nem segített neki az sem megnyugodni, hogy elszakították a fiúktól. Renesmee nem volt gyáva, de nem félt beismerni, ha tartott valamitől, esetleg rettegett. Talán a rettegés erős kifejezés volt, de az biztos, hogy nem örült ennek az elválásnak. A sok olvasás hátránya és előnye ugyanaz volt: hogy sok mindent tudott. Ez az élet sok területén volt pozitív dolog, ugyanakkor amikor egy idegen kastélyban volt, teljesen ismeretlen terepen, ahol azok fogadták be, akiknek a fiukat az apja tartotta fogva, nem volt jó. Kevesebbért is kezdtek már háborút, öltek embert, vagy kínoztak meg. Niall anyukája ugyan kedves volt mindannyiukhoz, Nessinek még csak sansza sem volt, hogy mit szeretne mutatni neki és ez nyugtalanította. De aztán, amikor kiértek a palotából és egy gyönyörű virágoskertbe értek, a hercegnő aggodalma kicsit oszlani kezdett.
-Rengeteget sétáltunk itt az édesanyáddal, amikor itt járt-szólalt meg az asszony, s mosolyogva pillantott a királylányra.-Imádta ezt a kertet, azt mondta, hogy Londonban ilyen nincs. Hogy ennyire pompás udvart még sosem látott, pedig volt már pár helyen az élete során-lépdelt tovább a virág között és Renesmee ajkaira akaratlanul is mosoly ült ki, ahogy hallgatta az édesanyjáról szóló történetet.
Miköhben haladtak előre, Renesmee a levegőbe szagolt. Jó mélyen beszippantotta a virágok illatával telt levegőt és meg kellett álkapítani, hogy szülőjének igaza volt.
-Tényleg nem igazán van nálunk ilyen-felelte kimérten és igyekezett minden egyes kis részletet magába vésni.-Itt még, mintha a levegő is más lenne. Sokkal frissebb.
-Kate is mindig ezt mondta-kuncogott fel Niall anyukája, de Renesmee szívébe fájdalom hasított, ahogy meghallotta az anyukája nevét.
A halála óta nem emlegették így. Mindenki csak "királynőnek" hívta, vagy egyáltalán nem említették. Ahányszor valaki Nessinek mesélt róla, akkor pedig csak az "édesanyád" megnevezést használta rá. Az atyja meg csak a fájdalom elkerülése miatt legfőképp sehogy sem emlegette, de a királylány többször is rajta kapta, ahogy a róla készült festmény előtt állva sír esténként. Talán pontosan ezért nem is emlegette máskor, csak ha muszáj volt. Lehetőleg ezt a nevet is jó nagy ívben kerülte. A hercegnő pedig már nem is emlékezett, hogy ki volt az, akitől utoljára hallotta a nevét.
-Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítasz rá-folytatta a házigazda asszony, s valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy Renesmee hangulata mennyire megváltozott.
A leány egy kicsit lelassított, ahogy megrohamozták az emlékei és a negatív érzései a halála miatt. A fájdalom volt a legerősebb mind közül. A fájdalom és a hiány. Talán még sosem hiányolta ennyire az asszonyt. Legalábbis hosszú ideje nem, abban biztos volt.
Amikor érezte, hogy a szemei égni kezdenek, gyorsan megrázta a fejét, majd megdörzsölve az arcát vett egy mély levegőt, hogy összeszedje magát, aztán a vendéglátója után sietett, még mielőtt annak feltűnt volna a lemaradása.
-Mennyire ismerte az édesanyámat-pillantott a nála nem sokkal magasabb nőre.
-Mi tényleg barátok voltunk-vette fel a szemkontaktust a hercegnővel a Lady.-Szinte együtt nőttünk fel és amikor ő lett édesapád választottja, minden maradék percet kihasználtunk, hogy együtt lehessünk még mielőtt elutazik-értek egy szökőkúthoz, aminek a szélére ülve megveregette a mellette lévő helyett.
-Ezt szerette volna mutatni?-Ült le mellé a hercegnő körbenézve a csodás látványon.-A helyet, amit édesanyám annyira szeretett?
-Ezt is, de nem ezért rángattalak ki-rázta meg a fejét az asszony, majd lehajolt és egy nagyobb követ arréb téve feltárt egy lyukat a föld és a szökőkút között.-Ezt még Kate tőlünk kapta, amikor egyszer itt járt-vett ki az ökölnyi nagyságú lyukból egy nyakláncot, rajta egy aprócska, ám annál csillogóbb kővel Niall anyukája.-Mindig azt mondta, hogy bár nagyon tetszik neki, de itt hagyja, hogy mindig legyen valami itt belőle. Valami, amiért vissza kell majd térnie, de aztán véletlenül mindig itt hagyhatja-szökött szomorkás mosoly az ajkaira.-Most, hogy az édesanyád már nincs, szeretném, ha te megtartanád-nyújtotta felé a nyakláncot, de Renesmee megrázta a fejét.
-Nem lehet. Ez nem helyes-ingatta egyre hevesebben a fejét, majd Lady Horan szemébe nézett.-Ez az egyetlen tárgyi emléke az anyukámról és Önnek ez fontos, látom a szemén. Nem vihetem el ezt innen.
Az asszony mosolya ekkor, mintha átváltozott volna meghatottba, de aztán ő is nemleges válaszra intett a fejével.
-Ez a nyaklánc téged illet és komolyan szeretném, ha megtartanád.
Renesmee pontosan tudta, hogy olykor az emberek szavai mennyire mást jelentenek, mint amit valójában mondanak. Nem egyszer volt olyan alkalom például anyja, vagy a bátyja halála után, amikor túl sokan kérdezték a hogylétéről és ő már beleunt ebbe, hogy csak annyit mondogatott, hogy jól van. Pedig messze nem volt jól. Szimplán csak nem akarta még valakinek elmondani, hogy nincs jól. Valamint annyira bugyuta kérdésnek gondolta abban a helyzetben.
Elvesztette a számára legfontosabb embereket, hogy lehetett volna jól?
És éppen azért, mert tudta, hogy mennyire mást jelenthetnek valójában azok a szavak, amik olykor elhagyják az ember száját, a hercegnő elkezdett gondolkozni. Látta az őt és barátait befogadó asszonyon, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz a nyaklánchoz és bár szívesen elfogadta volna azt, ami édesanyjáé volt, nem volt szíve elvenni Niall anyukájától. A szemében látta azt a fájdalmat és ragaszkodást, ami bűntudatot keltett volna benne, ha mindennek ellenére megfosztja attól az emléktől az asszonyt.
Aztán újra lejátszotta magában a beszélgetést, ami nem sokkal közte és a vendéglátója között játszódott le, majd kicsit szomorkásan elmosolyodott.
-És, ha én is azt mondanám, amit édesanyám?-Tette a kezét Lady Horan kezére, mand finoman rázárta az ujjait a nyakláncra.-Hogy itt hagyom, hogy legyen miért visszatérnem majd?-Nézett mélyen az asszony kék szemeibe.
Niall anyukájának az ajkai azonnal felfelé görbültek, s szabad kezével ő is ráfogott a hercegnő kezére.
-De csak akkor fogadom el, ha tényleg visszajössz majd.
-Ide?-Nézett körbe a virágokkal teli, illatozó, gyönyörű kerten.-Annyiszor jövök majd, amennyiszer csak tudok. Még a végén Ön akar majd elküldeni innen-mosolyodott el kedvesen a királylány.
-Ez sosem fordulna elő-ingatta meg a fejét Lady Horan.-Kate leányát sosem zavarnám el, ahogy Liamék barátját sem. De mondd, Kedvesem, kérdezhetek valamit?
-Meglátjuk, hogy tudok-e majd válaszolni-bólintott Renesmee, s igyekezett nem foglalkozni azzal, hogy a gyomra valamiért kisebb görcsbe ugrott.
-A fiam nem nemesi életet élt Londonban és még sosem írt rólad, pedig biztos vagyok benne, hogy megemlített volna téged is, ha a barátai közé tartoznál-szorongatra Nessi kezét a nő.-Mondd, ismered egyáltalán a fiamat? Találkoztál valaha Niallel?
Renesmee gyomorgörcse még szorosabban kezdett szorítani, miközben a mellkasában valami komoly fájdalmat okozott.
-Nem, Asszonyom, nem volt szerencsém hozzá sajnos. A fiúk...csak a nevemet ismerték a bál napjáig-hajtotta le a fejét beharapva az alsó ajkát.-Láttam Niallt, amikor behozták hozzánk a fogdába, de csak az árnyékát. Aztán a bálon Liam odajött hozzám beszélgetni. Ő más volt, mint a többi kérő, én pedig örültem, hogy végre valaki nem azért akar lenyűgözni, hogy atyám majd neki adjon. Csaképp Liam valójában Niall miatt jött. Altatót kevertek a fiúkkal az italomba és mire magamhoz tértem, már egy hajó fenekén ringatóztam úton erre.
-De ide már nem fogolyként érkeztél-biccentette oldalra a fejét Niall anyukája, mire Renesmee megrázta a fejét.
-Nem, ide már nem úgy-halkult el a hangja.-Nem szeretem az igazságtalanságot. Atyámat igen, de tudom, hogy milyen terhek nyomják a vállát. Olykor rossz döntéseket hoz, de ki nem, nem igaz? Amikor Liam elmesélte, hogy mi történt Niallel és miért hoztak el a palotából, nem is volt kérdés, hogy segítek nekik kihozni őt onnan.
-Miért segítesz nekik? Ráadásul atyáddal szemben.
-Azért, Lady Horan, mert, mint mondtam, nem szeretem az igazságtalanságot és Niall nem érdemli meg, hogy megbűntessék, mert nem rossz ember. Nem azért került rácsok mögé, hanem egy tévedés miatt. Egy szemszöget tud az atyám csak és én szeretném felnyitni a szemét és bár ijesztő, de ha ehhez az kell, hogy itt legyek Liamékkel, akkor megteszem.
-Beleszerettél, igaz?-Mosolyodott el halványan az asszony.-És ő is szeret téged. Láttam abból, ahogy rád nézett.
Renesmee érezte, hogy az arca pirosra vált és, hogy ezt elrejtse, ismét lehajtotta a fejét.
-Nos...ha így is van, ez egyelőre nem az érzelmek ideje. Tagadhatatlan, hogy Liam elnyerte a szívem, de most a legfontosabb, hogy Niallt szabadon és biztonságban tudjuk. Ha pedig visszatérek a palotába, akkor sajnos ennek a még oly' friss románcnak véget kell vetnünk. Hacsak nem találunk ki valamit ennek elkerülésének érdekében-felelte kimérten, de a szíve fele ennyire nem volt kimért.
Mást sem akart, csak hogy örökre Liam mellett maradhasson és vele együtt járhassa a világot.
-Én is kérdezhetek valamit?-Terelte el inkább a témát, mielőtt Lady Horan válaszolhatott volna.-A lehető legnagyobb tisztelettel, de hogyan tudja ennyire határozottan kezelni ezt a helyzetet és jól?-Kérdezte, amikor az asszony bólintott.
-Úgy, hogy akkor sírtam, amikor megtudtam és senki nem láthatott-sóhajtott fel szomorúan Niall anyukája.-Amikor jött a levél, akkor a szobámba zárkóztam és sírtam. Sírtam, mint egy aznap született csecsemő és órákig hagytam, hogy a zokogásom visszhangozzon a falakon. De aztán megjött a fiúk levele is és tudtam, hogy itt a vége a siránkozásnak-nézett mélyem Renesmee szemeibe, aki emésztgetve az asszony szavait, együttérzőn bólintott.