Dallamok fogságában - 1D ff. {+18} (✔️)

❦1❦

♪¸¸.•*¨*•.♪¸¸.•*¨*•.Renesmee.•*¨*•.¸¸♪.•*¨*•.¸¸♪

A hercegnő az ablakában ült és a morajló tengert kémlelte, miközben idegesen várta, hogy a dadusa és a szolgálólánya megjelenjenek a hírrel, hogy ideje készülnie. Az édesapja az aznapi álarcos bált a kérők felmérése érdekében szervezte meg, de Renesmee a háta közepére sem kívánta ezt. Fiatal volt és kalandvágyó. Az volt az álma, hogy a tengeren beutazza majd az egész Földet és közben olvasni tanítja a gyerekeket. Csak egy hajóra lett volna szüksége és egy megfelelő legénységre, de mint a király leánya, szinte lehetetlen volt egyáltalán kijutni a várból, nemhogy elhagyni a kikötőt anélkül, hogy a testőrség ne bukkant volna fel.
Renesmee sóhajtva támasztotta meg a fejét az ablakon és úgy pillantott a nagy kékségre, mintha csak az tartaná őt életben. Kicsi kora óta vonzotta a víz. Úgy gondolta, hogy tiszteletre méltó, ahogy az nem hagyja magát elnyomni a sok hajóval szemben. Annak ellenére is így gondolta, hogy pontosan ez lett a bátyjának a veszte is. A testvére egy vízicsatából indult vissza győztesen, amikor hatalmas vihar kerekedett és a több méter magas hullámok elnyelték a hajókat, a legénységgel együtt. Minden alkalommal, amikor ez eszébe jutott, fájdalom hasított a mellkasába. Szerette a fivérét. Azt érezte, hogy csak ő volt neki, miután édesanyja a tüdőgyulladásba halt bele, édesapja pedig szinte csak az ország irányításának élt. Talán pont ezért vonzotta annyira a tenger. Tisztelte, de be akarta bizonyítani, hogy nem legyőzhetetlen. Úgy volt vele, hogy, ha nem éli túl, akkor legalább a testvérével és anyjával lehet. Minden nap gondolt rájuk és hiányolta őket, de csak akkor hiányzott neki Fülöp úgy igazán. A fivére utálta volna azt a bált és nem tudta volna elviselni, hogy a húgát egy vadidegennek adják. Ez volt az egyetlen törvény, ami ellen Fülöp mindig is lázadt. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy Renesmee felnőhet és nem vigyázhat rá örökre.
A kopogás kiszakította az emlékekből a lányt, aki összerezdült a hangok hallatán. Nem állt készen arra, hogy órákon át táncoljon olyanokkal, akiket szintén kényszerítenek arra, hogy elvegyék őt. Szerette volna megélni a szerelmet, nem pedig azért megtapasztalni, mert kényszerítik. Márpedig az a nap azért volt, hogy belelökjék valamibe, ami mások elvárásai szerint alakult.
-Gyere be-szólt ki elvékonyodott hangon és nagyot kellett nyelnie, hogy uralkodni tudjon magán.
Az ajtó kinyílt, majd Elizabeth dugta be rajta a fejét és Marie néni. Elizabeth volt Renesmee szolgálólánya és a hercegnő egyetlen barátja, Marie néni pedig a dadus volt, aki mérhetetlen szeretettel nevelte Renesmee-t és régen az apját. A dajkán nem látszott a kora, pedig már hosszú évek óta dolgozott a palota falai közt és szolgálta a királyi családot. Az, ami talán jelezte a szép korát a haja volt, mivel régen sötét tincsei fehérekre váltottak át.
-Elnézést Felség, de az édesapja küldött. Azt üzeni, hogy ideje felvenni a ruhát, mert hamarosan érkeznek a vendégek-pukedlizett Elizabeth, de Renesmee megrázta a fejét.
-Sisi, megbeszéltük már ezerszer, hogy nem kell felségnek szólítanod. A Dadus sem fog emiatt kiabálni, vagy elmondani másoknak. Nem lesz baj belőle.
-Ne haragudj Renesmee-mosolyodott el halványan a gyönyörű lány, majd becsukta maga mögött az ajtót, s elvette a ruhát Marie nénitől.
-Nincs menekvés, igaz?-Sápadt el a hercegnő végignézve a tengerkék anyagon, amin Marie néni annyit dolgozott.
-Sajnos Kincsem édesapád nagyon makacs ember-lépdelt a dajka Renesmee felé és elkezdte levetkőztetni, hogy ráadja az új ruhát.-És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy már eladó sorban vagy.
-Amint trónra kerülök, eltörlöm ezt a törvényt-morogta az orra alatt Renesmee, de nem elég halkan ahhoz, hogy Elizabeth-ből ne váltson ki vele reakciót.
A szolgálólány halkan kezdett kuncogni, miközben segített belebújni a ruhába.
-Támaszkodj az ágyra szépen-biccentett a dadus az említett bútor felé, a hercegnő pedig nem állt neki vitatkozni.
Szerette az idős hölgyet. Olyan volt neki, mintha a nagyanyja lett volna, hiszen ő nevelte fel és a szabályok ellenére, rengeteg szeretet kapott. Nem véletlen, hogy a fűzőt sem húzták meg annyira rajta, mint ahogy azt kellett volna.
-Egyik nap, amikor kiültem az ablakba-kezdte Renesmee arra tekintve-, láttam, hogy az őrség behozott valakit. Tudjátok, hogy ki volt az?
-Kincsem, nem kellene belefolynod ezekbe még-ingatta a fejét Marie néni aggodalmas arccal, amivel mosolyt csalt a hercegnő ajkaira.
Ranesmee tudta, hogy a király szereti őt, de ezt nagyon ritkán éreztette is vele. Azonban a dadus minden apró mozzanatával kimutatta a hercegnő fontosságát neki.
-Ha királynő leszek, márpedig mindenki ezt várja el tőlem, akkor ott kell lennem a rabok tárgyalásán is. Ebből pedig az következik, hogy tudnom kell, hogy atyám miért hozat be valakit.
Csend telepedett a szobára. Renesmee nagyon szerette zavarba hozni a két számára fontos személyt azzal, hogy a saját javára fordította a törvényeket, amiket alapvetően ki nem állhatott. Ez volt az, ami igazán szórakoztatni tudta, amikor olyan dolgokra kényszerítették, amiket legszívesebben kikerült volna. Nem gonoszságból csinálta ezeket, csak élvezte, hogy legalább minimálisan az apja ellen mehet.
-Egy ifjú muzsikust hozatott be, amennyire én tudom-szólalt meg percekkel később Elizabeth, s a barna szemeit összeakasztotta Renesmee kék íriszeivel.-Állítólag lopásért hozták be és jövőhéten lesz a tárgyalása, de ez minden, amit tudok.
-Ezt Drew-tól tudod?-Harapott Renesmee az alsó ajkába és egy pillanatra elöntötte a féltékenység.
Szerette Elizabeth-et és sosem volt gonosz senkivel sem, de az, hogy mások megtapasztalhatták a szerelmet, ő pedig nem, teljesen összeszorította a mellkasát. Elizabeth és a testőrség egyik tagja között nyílt titok volt a szerelmi kapcsolat és a falakon belül mindenki tudta, hogy amikor csak tudnak, együtt vannak. Drew egy nehéz nap után szívesen osztotta meg a gondolatait a lánnyal és Elizabeth pedig boldogan űzte el a fiú démonjait. Renesmee is szeretett volna egy ilyen kapcsolatot. Tudni, hogy milyen lángolni és vágyni valakire, annyira, hogy amikor vele van, azt érezze, hogy repül.
-Egyik nap mondta el-bólintott Elizabeth és lehajtotta a fejét, ahogy az arcát elöntötte a pír.-Azt mondta, hogy a fiú egyáltalán nem is küzdött az ellen, hogy behozzák, azonban a fogdában már annál vadabb volt és dühös. Nem árult el részleteket, csak azt mondta, hogy sajnálta a muzsikust.
Renesmee visszanézett az ablakra. Tudta, hogy az apja nem gonosz, de sok törvényével nem értett egyet, amit hozott. Olykor túl szigorú volt és a vak is látta, hogy ez mennyire nem tetszik az embereknek. Renesmee nem sokszor mehetett le a nép közé, de azon kevés alkalmakkor is meglátta a törvények hibáit. Minden egyes rabnál megtudakolta, hogy miért hozták be és próbálta megérteni a királyt, de sokszor, bármennyire is próbálta, képtelen volt.
-A nagy mennyiségű lopásért akár halál is járhat-mondta maga elé, miközben Elizabeth csillogó köveket font a hajába.-De minimum levágják a kezét.
-Egy muzsikusnál az nem túl előkelő-jegyezte meg Marie néni a fejét ingatva.
Tiszta szívből szerette Joe királyt, mintha csak a saját fia lett volna, de akárcsak Renesmee, ő sem értett egyet minden döntésével.
-Ott lehetek majd a tárgyaláson? Elvégre, ha elég öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez adjanak, akkor a bíróságban való részvételhez is-vonta össze a szemöldökét a hercegnő elszántan.
Utálta azt a sorsot, amit szántak neki, de igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetéből. Azt akarta, hogy a népe szeresse majd, amikor a korona a fejére kerül.
-Atyád nem biztos, hogy örülne neki Kincsem, de tudod, hogy neked nem tud ellenállni-simogatta meg az arcát a dajka, kis mosolyt csalva Renesmee arcára.
Tényleg így volt. A király erőskezű volt, de a leányának képtelen volt sokáig ellenállni. Túlságosan szerette ahhoz, hogy haragban legyenek, ezt pedig Renesmee remekül ki is használta olykor.
-Kész vagyunk-szólalt meg Elizabeth, amikor az utolsó ékkövet is a hercegnő hajába fonta, majd átnyújtotta az álarcot.-A király azt mondta, hogy amint kész vagy, fáradj a bálterembe, mert addig nem nyitják ki a kapukat.
-Köszönöm-ölelte meg a barátnőjét Renesmee, majd Marie néni arcára lehelt egy csókot és felvéve az álarcot, elindult a bálterem felé.
A király nem hazudott. A földszinti, hatalmas terem addig csak az álarcos őrök és szolgák társaságát élvezte, amíg a királyi sarj meg nem jelent ott. Azután viszont kezdetét vette a mulatság. Minden belépő nemest és herceget bejelentettek, akiknek persze a felét sem tudta Renesmee megjegyezni. Nem tudta, hogy mi értelme a nagy felhajtásnak, amikor pontosan tudta, hogy édesapja már rég választott neki valakit, akinek odaadja majd a kezét. Mégis mindenkivel táncolt, ahogy azt illik, mert nem akarta a királyt magára haragítani. Amikor pedig volt egy szabad perce, a sarokban kortyolgatott a legjobb borból, miközben próbálta élvezni az udvarhölgyek társaságát, ami a legkevésbé sem ment neki. Azokat a lányokat más sem érdekelte, mint a csillogás és a palota nagysága. Renesmee sosem tudott beilleszkedni közéjük, s ezt egy darabig bánta is, mivel nem találta a helyét a saját otthonában. Azok között az emberek között sem találta. Mindegyik kérő csak a saját rangjairól tudott beszélni és arról, hogy milyen lesz majd Renesmee-nek, ha az ő oldalán köt ki. Az összes ember ugyanolyan volt a teremben és ezt a hercegnő eszméletlenül unta már. Azonban, amikor ez a gondolat ütötte fel a fejét, meglátott valakit, aki épp felé tartott. Kecsesen sétált át a táncoló tömeg között és hatalmas mosolyt adott mindenkinek. A ruháján nem voltak drágakövek, vagy arany veret, egyszerű fekete anyag volt, semmi kihívó, vagy feltűnő. Az arcának nagy részét a fekete álarca fedte, mégis a szemeiben csillogó melegségben volt valami, ami felkeltette Renesmee figyelmét.