Dallamok fogságában - 1D ff. {+18} (✔️)

❦13❦

♪¸¸.•*¨*•.♪¸¸.•*¨*•.Renesmee.•*¨*•.¸¸♪.•*¨*•.¸¸♪

A király válaszára való várakozás okozta feszültség beköltözött a Horan kastély minden egyes falába és teljesen lelassította az időt. Legalábbis eleinte csak lelassította, de ahogy araszolva teltek az órák a palotában élő emberek úgy érezték, mintha teljesen megállt volna. Talán nem is mindenki, de a Horan család és Niall barátai mindenképpen.
Nem is volt véletlen, hogy a hercegnő inkább elvonult. Nem azért, mert nem akart a fiúkkal lenni, vagy Liam ölelésébe bújni, de amikor társaságban volt úgy érezte, hogy megfullad. Valamiért magát hibáztatta már előre az atyja válaszáért, pedig újonnan szerzett barátai nem egyszer elmondták, hogy bármit is hoz vissza a postagalamb, bármilyen válasz is áll majd a levélben, az nem az ő felelőssége. Hogy nem felelhet a király habitusa és reakciója miatt. Sőt, Niall édesapja azt is elmondta, hogy amennyiben indulatos és számukra negatív üzenet érkezik az is érthető miután a fiúk elrabolták őt.
Hiába voltak vele kedvesek, megértőek és befogadók, Renesmee így is tartott attól, hogy ez az egész csak negatív kimenetelű lehet, így muszáj volt valamivel lefoglalnia magát, hogy ne magában tegyen kárt idegességében. Éppen ezért döntött végül úgy, hogy inkább elvonul kicsit. Elment a palota könyvtárába, s kiválasztott egy a számára kedvesnek tűnő könyvet, majd elvonult a kertbe, ahol Lady Horan szerint az édesanyja annyira szeretett lenni. Csak ült egy fa alatt és dúdolva Liamék egyik dalát olvasott. Vagyis csak próbált olvasni, de általában olyan öt mondatonként folyamatosan elterelődött a gondolata. És olyankor mindig hazafelé terelődött. Haza a legjobb barátnőjéhez, a dadusához és atyjához, akikért minden este intézett pár kedves szót, mielőtt elaludt volna még úgyis, hogy tudta, hogy nem hallhatják őt. Valamint haza a fiúhoz, aki segített neki és barátainak megszökni a hajóról, ahol fogvatartották őket. Nessi csak reménykedett abban, hogy Elizabeth szerelme nem veszett oda a kalózok elleni harcban, vagy szerzett komolyabb sebeket. Ezért is furdalta a lelkiismeret. Gyakorlatilag mindig ez volt, amikor a király túl szigorú volt és baj lett ebből. Minden ilyen alkalommal Renesmee érezte magát rosszul. Pontosan úgy, ahogy William ítélethozatalánál is szomorú volt, hogy nem tudta a fiút megmenetni a száműzetéstől. Úgy érezte, hogy minden élet, amit az apja elítélt a bírósággal az az ő lelkén is szárad. És abban biztos volt, hogy nem bírta volna elviselni, ha Niallt nem sikerül megmenteni. Tudta, hogy beleroppanna a gondolatba, hogy a fiú, akit szeret az ő apja miatt veszti el az életét. És ez csak egy pont volt Niall mellett. Több volt ő, mint Liam egy barátja. Niall két hihetetlenül kedves ember fia volt. Egy védelmező fiú öccse. Négy barát-szinte testvér-fontos, már-már családtagja. Fiatal fiú volt, tele álmokkal és célokkal. Egy muzsikus, aki rengeteg ember napjába hozott jó kedvet a hangjával. Elmondások szerint kedves volt, tisztelettudó és törődő. Ezt be is bizonyította azzal, hogy az árva, szegény gyerekeknek lopott ételt. Márpedig Renesmee tudta, hogy egy ilyen rendes embert nem lehet halálra ítélni. Nem ezt érdemelte és a lány csak reménykedni tudott olyan messze az otthonától, hogy ezt a király is belátja majd. Ahogy Harryék tettében sem majd a rosszat látja, hanem a szeretetet, amit Niall iránt tápláltak és arra késztette őket, hogy elhozzák a hercegnőt a palotából.
-Szomorú a könyv?-Szakította ki gondolataiból a lányt William hangja, amivel emlékeztette őt, hogy megint elkalandozott.
Ez a gondolat bosszantotta, de a fiú kérdése összezavarta annyira, hogy ne a saját maga iránt táplált haragra koncentráljon.
A királylány felkapta a fejét és értetlenül összevonta a szemöldökét, miközben William szemeibe nézett.
-Tessék?-Kérdezte teljesen elveszítve a fonalat.
Valójában már arra sem emlékezett, hogy milyen könyvet szorongat a kezében.
Pontosan ennyire figyelt már a könyvtárban is...
Ez viszont csak jobban elkeserítette.