Dallamok fogságában - 1D ff. {+18} (✔️)

❦18❦

♪¸¸.•*¨*•.♪¸¸.•*¨*•.Renesmee.•*¨*•.¸¸♪.•*¨*•.¸¸♪

A hercegnőnek nagy erőfeszítésébe került, hogy megnyugodjon és lenyelje a haragját, a dühét és elkeseredését és rávegye magát arra, hogy elinduljon az apjához és a kérőjéhez, hogy bocsánatot kérjen tőlük. Valójában nem gondolta komolyan a dolgot, de ezt a férfiaknak nem kellett tudniuk. A büszkesége viszont határozottan küzdött az ellen, hogy a királylány kimondja a szavakat, amiket megfogalmazott magában. Nem gondolta azt, hogy ő hibázott és ezt nem is akarta volna elismerni, de tudta, hogy erre van szükség ahhoz, hogy talán esélyt kapjon arra, hogy normális hangszínben beszéljenek egymással az édesapjával. Márpedig erre szüksége volt, mert úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy a fiúk túléljék a tárgyalást. Vagyis, hogy ne a halálbüntetés legyen a végső szó, amit kiszabnak rájuk. Ahogy sikerült magát rávennie a hercegnőnek, hogy félretegye a büszkeségét, kimászott az ágyból, majd távozott az ajtón, amin előtte a barátnője is távozott. Ő kérte meg, hogy menjen el a fiúkhoz és adja át az üzenetet, miszerint éjfélkor meglátogatja őket és ellátja muzsikusokat a szerzett és intézett infókkal. Ez a kép tartotta meg az elszántságát és biztatta arra, hogy ne álljon meg a szobájában, majd a folyosón. Még akkor is ezt kántálta magában, amikor megérkezett az atyja tárgyaló termébe. Folyamatosan felidézte magában Liam arcát arról a pillanatról, amikor elfogták őket. Nem akarta, hogy ez a kép legyen az utolsó róla. Nem hagyhatta, hogy ez az emlék maradjon a legtisztább és legélénkebb a fejében. Muszáj volt látnia épségben és úgy érezte, hogy kénytelen megmenteni az életüket. Már nem csak a szeretet diktálta ezt benne, hanem az is, hogy az apja és a férfi, aki a kezéért és ezáltal a trónért jött, ne nyerhessenek. Azt egyszerűen nem bírta volna elviselni és nem csak azért, mert úgy elvesztette volna a szerelmét és az új barátait, hanem azért is, mert tudta, hogy utána még hosszú ideig hallgatnia kellett volna. Alig töltött el pár percet Joseph társaságában, de már pontosan kiismerte őt. Tudta, hogy milyen ember, mert szinte eddig az összes kérője ilyen volt. Valaki, aki csak azért akar vele lenni, mert ő lesz a királynő, de valójában nem akarja megismerni őt. Tisztában volt vele, hogy Joseph csak a saját javait látja benne, meg a csinos pofit és formás testet, nem pedig azt, aki valójában ő. Biztos volt benne, hogy, ha nem sikerül megmenteni Liaméket és esetleg kivégzik őket, akkor Joseph még jó sokszor megemlíti majd és szinte kérkedni fog vele, csakhogy megtörje Nessit. Számára más sem létezett, csak a győzelem és a hatalom. Minden olyan, amit Renesmee sosem akart. Olyanok, amiket nem is tartott fontosnak. Sosem hitt abban, hogy egy uralkodó a hatalomtól lesz jó uralkodó.
Amikor az ajtóhoz lépett a folyosó végén, megállt egy pillanatra. A torkában hatalmas gombóc volt, a gyomra görcsbe ugrott és tenyere izzadni kezdett. Elbizonytalanodott, de ezt nem akarta kimutatni. Lehunyta hát a szemeit, vett egy mély levegőt és összeszedte a gondolatait, kézen fogva a bátorságával. Tudta, hogy az apja szereti őt és amíg lenyugodott, belátta, hogy nem akar neki rosszatt azzal, hogy férjhez adja, de a méreg, amiért nem hallgatta végig és nélküle döntött, folyamatosan mardosta a torkát és keserű ízt ébresztett a szájában. Végül azért csak rávette magát, hogy kopogjon. A száját elhagyta egy reszketeg sóhaj, mielőtt behajlítva az ujjait odaverte azokat a bejárat fa felületére, de végül megtette ezt a lépést.
-Szabad!
Az apja hangjára szorítás keletkezett a mellkasában. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy pontosan miért. A csalódás és az elkeseredés szoros versenyben voltak egymással szemben a címért, de igyekezett nem erre koncentrálni. Megint felidézte maga előtt Liam arcát, de most nem az elfogásuk pillanatáról, hanem akkorról, amikor a hajófenéken aludtak összebújva és ő előbb kelt fel. Felidézte magában a fiú mélybarna szemeit, a ráncokat a szája sarkában a mosolygástól, az ajkai vonalát, a kusza, barna hajkoronáját és magát a mosolyát. Maga köré képzelte szoros, biztonságot nyújtó ölelését, ezzel elüldözve a nellkasában uralkodó szorítást és ezt felhasználva lépett be a hatalmas szobába, ahol az apja Joseph társaságában görnyedt egy hatalmas térkép fölött.
-Atyám, Mr. Cane-pukedlizett lehajtva a fejét.-Azért jöttem, hogy elnézést kérjek a korábbi viselkedésemért-kezdte a lehető leghihetőbben a bocsánatkérését.-Sok minden történt velem az elmúlt időszakban és a váratlan menyegző híre, meg a hazatérés meglepetése bizonyára ilyen hatással voltak rám. Még egyszer elnézést kérek, amiért ennyire kikeltem magamból és azokat mondtam, amiket. Remélem, hogy emiatt nincs rossz véleménnyel rólam, kormányzó és, hogy ez nem üt éket majd az apámmal való jó kapcsolatában.
-Ne aggódj, Kedvesem, már el is felejtettem mindazt, ami történt a megérkezésed után. Gondoltam, hogy a váratlan hír nem fog boldogan érinteni, így nincs is miért szabadkoznod. Néha mindannyiunkkal megesik, hogy behódolunk a negatív érzelmeknek.
Joseph nyájas stílusától és attól, hogy kedvesemnek nevezte, Renesmee gyomra felfordult. Majdnem megint nekiállt vitatkozni, hiszen a kedves szavak mögül egyértelműen kihangzott az, hogy mennyire lenézi őt, csakmert nő, de inkább a szájába harapott belül és csak hálásan biccentett.
-Köszönöm a megértést-tette hozzá kelletlenül, majd felvette a férfival a szemkontaktust, ugyanis eddig nem bírt a szemébe nézni.
Félt, hogy, ha megint farkasszemet néz majd vele, akkor elveszíti a fejét és akkor a terve kudarcba fullad. Viszont ahogy végül találkozott a tekintetük, a körmeit a tenyerébe nyomta, ezzel a józanság talaján tartva magát.
-Megenged nekem és az édesapámnak egy pár percet négyszemközt? A rajtam eluralkodó érzelmek miatt nem volt lehetőségem beszélgetni vele, pedig igen csak rég láttam egy nagyon rögös út miatt.
Joseph villantott egy kedves mosolyt, de a tekintetéből még ekkor is sugárzott a lenézés, miközben bólintott. Furcsa mód mégis ott volt egy kis csodálat is a lenézés mellett, amit a király leánya nem tudta hova tenni. Ilyen ellentétesen vegyes érzelmet még sosem látott senki szemében idáig, s most, hogy megtapasztalta, egy kicsit sem tetszett neki. Annyira nem, hogy a teste libabőrös lett tőle, de ezúttal nem a jó értelemben. Nem úgy, ahogy akkor, amikor Liam ujjai a meztelen bőrét érintették, vagy ajkai a nyakán táncoltak. Mégcsak úgy sem, ahogy akkor, amikor a fiúk énekeltek neki. Ez kellemetlen volt és ijesztő. Renesmee nem akarta beismerni, de félt ettől a férfitől. Egyszerűen érezte, hogy sokkal gonoszabb, mint azt az apjának mutatja. Viszont az, hogy ennyire lenézte, egy kicsit szórakoztatta, ha jobban belegondolt. A hercegnő úgy gondolta, hogy ezt majd idővel, ha kell, akkor a kormányzó ellen is fordíthatja azzal, ha ezt kihasználja.
-Persze, Kedvesem-szólalt meg végül Joseph nyomatékosítva a gesztusait, majd elindult kifelé.
Ahogy elhaladt a trónörökös mellett, a kezét végighúzta a karján, mielőtt kiment volna. Ahogy hozzáért, Renesmee állkapcsa megfeszült. Nagyon nehezen tudta csak megállni, hogy ne képelje fel a férfit, de aztán elöntötte a büszkeség, hogy sikerült visszafognia magát.
Amint becsukódott az ajtó a háta mögött, közelebb ment az apjához.
-Tényleg sajnálom mindazt, amit mondtam-kezdte halkan, s érezte, hogy a torka összeszorul.-Nem gyűlöllek, papa, csak a harag beszélt belőlem. Hazajöttem és te azonnal egy másik férfi karjaiba akarsz lökni, amint túl leszünk a tárgyaláson. Joseph Cane nem jó ember, papa-ingatta meg a fejét, aztán a hangja megremegett, ahogy eszébe jutott valami.-Mondd, te nem szeretsz engem?
A szemét megint csípni kezdték a könnyek, pedig nem akart ismét sírni. Nem ezért ment oda és tudta, hogy ez nem is a legjobb stratégia. Azonban mégis elért valamilyen hatást, mert az atyja közelebb lépett hozzá és szorosan megölelte.
-Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?-Kérdezte remegő hangon a király.
Nessit meglepte, hogy az édesapja legalább annyira megtört, mint amennyire ő annak érezte magát. Nem hitte, hogy ennyire fájtak neki a történtek.
-Mert meg sem kérdeztél az eljegyzésről, csak tények elé állítottál-nyelt hatalmasat.-Nem kérdezted meg, hogy hogy vagyok, hogy mi a véleményem Joseph-ről, hogy mit tettek velem, vagy, hogy nem esett-e bajom. Mégcsak rám sem néztél úgy igazán és eszedbe sem jutott utánam jönni, amikor elrohantam, pedig azt hiszem, hogy a sírásom elárulta azt, hogy milyen állapotban vagyok.
Renesmee nagyokat pislogott, hogy visszanyelje a könnyeket, majd pár másodpercen belül büszkén megállapította, hogy nincs sírás veszély.
Az uralkodó finoman eltolta a leányát magától, hogy a szemébe tudjon nézni, majd óvatosan megsimította az arcát, mintha csak attól tartott volna, hogy fájdalmat okoz neki.
-Igazad van-morogta mély hangján.-Annyira sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni, én csak...csakis az volt bennem, hogy biztonságban akarlak tudni és Joseph tökéletesen megfelelt erre a szerepre.
-De őt sosem tudnám szeretni-rázta meg a fejét a leány.-Papa, láttad, hogy hogyan nézett rám? Hogy hogyan beszélt velem? Hallottad a hangját? Te, aki mindig is taníttatott és vigyáztál rám, meg arra tanítottál, hogy hogyan érjek fel az előítéletes férfiakhoz, képes lennél egy ilyen ember kezébe adni?
A király nem felelt, csak lesütötte szemeit. Renesmee percekig várt valami választ, de aztán feladta és csak reménykedett abban, hogy a szavaival elér majd valamilyen hatást. Aztán, amikor még mindig nem kapott választ, azt mondta:
-Tanúskodni akarok a tárgyaláson és az ítélethozatalba is bele akarok szólni.
Ekkor már nem remegett a hangja. Határozott volt és ellenkezést nem tűrő. Olyan volt, mint egy királynőé.
-Dehát te érintett vagy ebben-kapta fel a fejét a férfi, de ezzel sem tántorította el Nessit.
-Ahogy te is, atyám-felelte még mindig keményen.-Én leszek a királynő és akkor nem egyszer kell majd ezt tennem-vezette fel, aztán kimondta azt, ami miatt a legjobban tartott az atyja reakcióját illetően.-Hadd tanúskodja a férfi ügyében, akit szeretek.