skinny | yoonmin

05.

⊱ ── régi hely.

Amíg az iskola előtti padon ücsörgött és egymás után szívta el a méreggel megtelt szálakat, észre sem vette, hogy az idő vonatként funkcionálva hasított el feje fölött. Minden gondolata ugyanis a szőke fiú körül repkedett, másra nem is nagyon koncentrált és eszébe se jutott, hogy betegye lábát az épületbe azzal a szándékkal, hogy megkeresse az osztályát. Még csak a csengő hangját se hallotta, az elméjében kavargó érzelmek ugyanis teljesen behálózták józan eszét. Túl zavaros volt minden azokban az órákban s percekben, és még akkor se realizálta a helyzetét, mikor a fiatalabbnak rózsaszín ajkain kiszökött az a pimasz kérdés, miszerint ő miért nem éppen a tantermében tartózkodik.

Pedig Hoseok is figyelmeztetett, hogy ne hagyd ki az összes órád, te barom - motyogja magában, ahogy gyors lépteivel elhagyja az iskola területét s irányát az otthona felé veszi. Reményekkel telítődött tekintetekkel vizslatja maga előtt a szürke színnel bevont utat, hogy szülője ne kapjon információt az egész napi mulasztásáról. Talán azt a büntetést gyönge csontjai se bírnák ki és hófehér bőrén is azonnal kirajzolódnának a foltok, amit a következő nap már hiába próbálna takarni ; az emberek nem vakok.

Minden léptével közelebb kerül otthonához, szemeivel már látja a szürke, néhol kissé kopott falakat és azt a már idegesítően nyikorgó barna ajtót, amit nem lehet úgy kinyitni, hogy a bent tartózkodó szülője ne kapja oda rögtön tekintetét. A próbálkozásba pedig bele se kezd, régen elég sokszor igyekezte kijátszani apja figyelmetlenségét, s valahogy egyszer se járt sikerrel - a végeredmény mindig a hasát vagy arcát célozta meg. Olykor általában a földre esve aludta át az egész éjszakát, miközben térdeit ölelve próbálta visszatartani a fájdalomtól égő könnycseppeit.

Torkára most is az a maró és keserű érzés tekeredik fel, mint ahogy az szokott lenni, mikor kinyitja a rozsdával fedett fekete vaskaput. Hatalmas sóhajt enged szabadjára sebes ajkai közül, majd a bejárati ajtó felé vezető kis járdára lépve elindul. Lassan lépegetve kémleli a beton közti résekből kilógó fűszálakat és cipőjének orrát is, mikor meghallja nyílni a barna ajtót. Lábai megdermednek, a tüdejében rekedt levegőt pedig egy újabb sóhaj keretein belül kissé reszketve engedi szabadjára.

─ Hívott a tanárod.

Yoongi ereiben a vér is megfagy, íriszeit pedig nagy bátorsággal ösztönözve szülőjének szemeibe mélyeszti. Apja dühös tekintete szinte lyukat éget arca minden pontjába, a férfi rideg aurája és keresztbe font karjai pedig egyáltalán nem keltenek nyugalmat az előtte álló fiúnak lelkében.

─ Mit mondott? ─ a fekete a lehető legnyugodtabb hangnemben kérdezve egy lépést hátrál, s eközben nem szakítja meg a kettejük közti sivár szemezést.

─ Azt mondta, ma egy órán se jelentél meg ─ a komor és érces hang egyre kimértebb, ami pánikot kelt a fiúban. ─ Tehát szeretném tudni, hogy mégis hol a francban lófráltál megint, hah? Miért kell neked százszor elmondani, hogy bandázás és semmittevés helyett figyelj oda arra a kibaszott iskolára!?

Apja már üvöltve vágja hozzá minden szavát, Yoongi végtagjai pedig halovány remegésbe kezdenek. Torkára egyre erősebben tekeredik fel a szorító érzés, mintha apjának érdes tenyerét érezné azon testrészén, holott az említett nem csinál mást, csak őt bámulja. Íriszeiben lángol a düh, hatalmas tenyerét pedig ökölbe szorítja és így teszi egymás elé lábait. Mielőtt veszélyesen közel lenne hozzá, Yoongi lendületet vesz s megfordulva a kapuhoz rohan, majd azt kinyitva egyre gyorsabban kezd futni.

─ Ha ma este haza mersz jönni, számíts arra, hogy ki fogom tépni az összes hajszáladat!

A férfi szavai egyenesen fiának lelkét kezdik támadni, arca a futástól egyre vörösebb árnyalatba mártózik, tüdeje pedig minden nagyobb lépést követően kisebbre szorul bordái közt. Egyre távolabb kerül az utcától és a környéktől – halovány nyugalmat érez. A fulladás szélén keringőzve lábai kezdik feladni az eddig vívott küzdelmet, tenyereivel térdein megtámaszkodva fordítja hátra fejét, hogy megbizonyosodjon magányáról. Homlokán gyöngyöző formában jelenik meg az izzadság, és ahogy körbevezeti életunt tekintetét, szíve dobogása egyre halkabbá válik.

Az emlékei úgy rohanják le elméjét, hogy egy pillanatra úgy érzi, muszáj helyet foglaljon az üres hinták egyikén. Bevillanó képek és szemei előtt elsuhanó pillanatok elhomályosítják látását, a könnyek felsorakozva várják a tökéletes percet, mikor kitörve onnét felszánthatják a tökéletesen selymes fehér bőrt. Régen is itt töltötte el unalmas óráit, mikor nyugalomra vagy csak csak egyedüllétre volt szüksége.

Telefonját a kezében tartogatva a névjegyeket nyitja meg, azon belül is Hoseok kontaktjára nyomva tárcsázza is vörös barátját. A várakozást igénylő mély kicsengés csak pár másodpercig tart, mikor a hívott személy aggódva beleszól a vonal másik feléről. Yoongi beharapja ajkait, és ködös íriszeivel a körmei mellett futó sebes bőrt kezdi mustrálni.

─ Hozz egy doboz cigit ─ sóhajtja. ─ Tudod hol találsz.

➺ ──── ;

kicsit olyan "semmilyen" résznek érzem, de nagyon szerettem volna bemutatni azt, hogy yoongi élete sem túl fényes – az apja fenyegetései és haragja miatt. persze lehet ezt már leszűrtétek, de kötelességemnek éreztem, hogy egy külön fejezetet szánjak rá ( még ha nem is volt olyan eseménydús ). remélem azért ti élvezettel olvastátok, legyen szép napotok babák! <33