skinny | yoonmin

16.

⊱ ── lassan.

Látása azóta sem a teljes, de talán most már nem fog ájulásig fekete foltokat látni maga előtt, akárhova is megy. Bár a hideg folyadék amit az idősebb nyújtott száraz ajkaihoz, valamennyit segített tehetetlen állapotán, azonban ha van valami jobban használt volna, az az evés. Ha akkor legyűri a táskájának mélyen lapuló müzliszeletet akkor nem csak akkor jön rendbe szervezete, hanem egésznapra ─ milyen egyszerű, azonban közelt sem könnyű.

─ A reggel adtam neked reggelit, és megint felhív az osztályfőnököd, hogy az óráján esel össze! ─ édesanyja, aki az említett történtek után rögtön fiához rohant az iskolához, most a konyhapulton támaszkodva idegeskedik.

Jimin már rá se mer tekinteni, csak rosszabbul érezné magát, pedig most is mardossa lelkét a bűntudat. Megint miattad van a probléma, miért nem bírod jobban? ─ kérdi magában, majd ujjaival a rajta logó pulóvert kezdi piszkálni.

─ Jimin, mondj valamit ─ sóhajtja édesanyja, az említett pedig felkapja fejét és mélyen szülője szemeibe pillant. ─ Mitől lettél rosszul? Nem ittál eleget, vagy nem volt elég a reggeli?

A szőke csak beharapja alsó ajkát, továbbra sem hajlandó megszólalni. Most mit válaszoljon? Elég volt a reggeli szendvics anya, de valahogy úgy döntöttem indulás előtt még lenyúlok torkomon és kiadom magamból, nehogy a gyomromnak elég ideje legyen felemészteni.

─ Jó, ha nem mondasz semmit akkor most velem jössz és leülsz enni. Amúgy is maradt a tegnapi vacsorából.

Jimin ereiben megáll az élet, és talán ketyegője is kihagy egy ütemet a szavak hallatán. Édesanyja az étkező felé veszi az irányt, lépésein látható milyen feldúlt a történtek hatására, de ezt nem csak ő, hanem a fal mellett álldogáló fia is érzi. Viszont a szőke meg se moccan, nem akar elmozdulni a hideg fal mellől, ami tökéletesen illeszkedik az idegességétől felforrósodott bőréhez.

─ Gyerünk, most! ─ kiáltja szülője a kis helyiség felől, ő pedig nagyot nyelve vesz bátorságot magán és lépked a már megterített asztal felé.

Remegve foglal helyet a hat szék egyikén, torkában meg hatalmas gombóc keletkezik az elé rakott étel látványára. Agyában rögtön repkedni kezdenek a gondolatok, kifogások és természetesen az előtte lévő tál kalória tartalma.

─ Ne csak nézd, egyed is ─ rázza meg fejét az alacsony nő. ─ Kérlek, Jimin. Borzasztó nézni ahogy padlóra küldöd magad. Csak akkor eszel, mikor látom, azon kívül szoktál? Legalább amit csomagolok azt megeszed?

A szőke éppen beleszúrta villáját a tányér szélén ékeskedő krumpliba, még bele se evett abba, de gyomra már most görcsöl.

─ Honnan veszed, hogy nem eszek? ─ húzza fel egyik szemöldökét, a hosszas idő eltelte után végre megszólalt.

─ Nagyon vékony vagy, kicsim ─ válaszolja anyja, tekintetében a szomorúság és csalódottság fedezhető fel, azonban a fia szemei mindezek ellenére is felcsillanak.

Tényleg az lennék vagy csak mondja?

A kilátszódó csuklójára vet egy pillantást, majd lassan a combjait is megfigyeli. Egyedül a csontokon lapuló felesleget látja, semmi mást. Édesanyja megint hazudik neki.

─ Hagyjuk, anya ─ motyogja. ─ Inkább megeszem a krumplit, csak ne beszéljünk erről a témáról többet.

Szülője aggódva figyeli amint az asztalnál ülő szőke lassan és megfontoltan rágja a szájába kerülő falatokat ─ mintha ártana neki minden darab ami nyelvéhez ér. A fiú pedig úgy gondolja, hogy ha már egy napja nem evett semmit, akkor az a pár krumpli és a cafatokba szedett hús nem fog megártani gyomrának. Sőt, annak jót is fog tenni, egyedül az ő elméjet fogja bántani.

─ Szúrkálni akarod magad? ─ kérdi a fal mellett támaszkodó nő, a fia pedig értetlenül ráncolja össze homlokát. ─ Csak azért kérdezem, mert ha nem eszel akkor egy idő után cukorbeteg is lehetsz, az inzulint pedig m─

─ Anya, megmondtam, hogy nem akarok erről beszélni ─ vágja félbe illetlenül annak szavait. ─ Egyébként is, eszem. Most is, nem látod? Ne aggódj.

─ Akkor miért vagy ilyen vékony? Nem ér─

─ Ahj, nem vagyok az! ─ emeli fel kicsit hangját, majd apró tenyereit füleire tapasztja, abban reménykedve, hogy így kevesebbet hallhat a hazug szavakból.

Szülőjének szemeiben felsorakoznak a könnyek, szörnyű érzés fiával vitatkozni, főleg ezen a kényes témán. A fiú már amúgy is befejezte az étkezést, tányérján meglepő módon nem hever maradék, mindent magába erőszakolt amíg az ott álldogáló édesanyja őt figyelte. Durcásan és kissé csalódottan elviharzik a nő mellett, aztán ahogy csak energiája engedi, felrohan a lépcsőn s egyenesen szobájának ágyába dől.

Az ő látószervei is megtelnek könnyekkel, addig végtagjai pedig kellemes melegbe burkolóznak a takaró alatt. Nem törődve utat enged minden bánatának és hagyja hogy a könnyek nedvessé varázsolják kiszáradt bőrét. Ahogy a könnycseppek végigszántanak arcán és álla végén összegyűlve lefolynak nyakán, eszébe jut a fekete hajú fiú, ki órákkal ezelőtt mentette meg őt egy hatalmas esés és ájulás elől.

A sötétbarna szempárok gondolatára gyomra görcsbe rándul, azonban egy halovány mosolyt is el kell eresszen az emlékekre, amint az idősebbnek karjai az ő testét tartják.

Vajon mit gondol most rólam?