skinny | yoonmin

21.

⊱ ── összekulcsolva.

Egyikük se akarta elhagyni azt a békés helyet ahol a homokban ülve élvezték, hogy rajtuk kívül nincs ott más aki zavarni tudná őket. Jimin nem szeretne haza menni, édesanyja valószínűleg addigi honlétéről fogja faggatni és majd vacsoráznia is kell ─ talán ettől jobban tart, mint attól a pár kellemetlen kérdéstől amikre választ kell adjon. Szívesebben ülne még az idősebb lábain és ugyan hideg, azonban gondoskodó kezeivel simogatná annak arcát. Yoongi is hasonlóan érez, azonban félre kell tegye önzőségét és gondolnia kell a fagyoskodó fiúra. A szőke maga nem fogja megtenni, akkor helyette megteszi ő.

─ Hyung ─ töri meg a hosszú ideje tartó csendet kettejük között a kicsi ─, tényleg jól vagyok. Már nem is fázom, szerintem csak kellett egy kis mozgás a vérkeringésemnek.

Az ég már egészen fekete, beragyogja a rajta ékeskedő többmillió csillag és a Hold. Az utca végi játszóteret nemrég hagyták el, de már most se látják nyomát ha visszatekintenek, hisz a sötétség azt is magába szippantotta. A talaj visszaadja lépéseik hangját, míg a feltámadó esti szellő megzörgeti a fák s bokrok leveleit. Ezek a kis dolgok varázsolják beszédessé a néma pillanatot.

─ Nézz már rám, ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna amit mondtam ─ forgatja meg szemeit, kezd ingerültté válni amiért az idősebb nem vesz róla tudomást.

Yoongi kissé fáradt íriszeivel egyenesen felé tekint. Még mindig mérges a másikra amiért nem tájékoztatta arról, hogy fázik. Lehet túlreagálja, de félti azt a törékeny testet, azt meg végképp nem tudná magának megbocsátani ha miatta betegedne meg. Mert nyilván magát okolná érte, hisz neki kell gondoskodnia róla. Különben ki más fog?

─ Rendben ─ sóhajtja. ─ Add a kezed.

Jimin zavarodott pillantást vet rá, majd mikor realizálja mit is kér tőle, elvörösödik. Szerencsésnek titulálja a helyzetet, ugyanis a sötétség és a gyér lámpafények nem engedik megmutatni pirosas orcáját Yoongi előtt. El is süllyedne szégyenében, nem fiús dolog zavarba jönni egy ilyen miatt. Ezért eljátssza a határozottat és gyorsan felé nyújtja haloványan remegő kezét.

A fekete hezitálás nélkül fogja meg az apró kezet és kulcsolja össze sajátjával. A szőke ereiben keringő vér felpezsdül és a másik meleg tenyerétől borsódzó minták festődnek először karjára, majd gerince vonalára. Az eddig piros színben pompázó arca ezúttal inkább egy rák páncéljára hasonlítható, ez talán még abban a halvány fényben is meglátszik.

─ Gondoltam.

─ Mit? ─ elég határozottnak hangzik kérdése, ami miatt büszkének is érzi magát, tekintve hogy belül majd' felrobban az őt érő ingerektől.

─ Hogy még mindig fázol ─ néz mélyen a fiatal szemeibe. ─ Baj van otthon?

Yoongi érdeklődése meglepettséget rajzol az előtte álló fiú arcára, igazából nem is tudja hova tenni ezt a kicsúszott kérdést. De még maga a fekete se, nem is érti mi ütött belé, hogy ennyire bele akar avatkozni a másik életébe, mikor köze nincs hozzá.

─ Ezt miért ─

─ Ne haragudj ─ süti le íriszeit a lábuk alatt elterülő aszfaltra, ezzel megszakítja a szemkontaktust és elengedi Jimin apró kezét. Karjait maga előtt keresztezve álldogál tovább.
─ Csak egyszerűen olyan, mintha nem akarnál otthon lenni és persze nincs okom azt feltételezni, hogy bántanak, mert gondolom nem így van, és nem is azt akarom ezzel mondani hogy zavar a jelenléted. De köze lehet ahhoz, hogy─

─ Szerinted bántanak? ─ húzza fel szemöldökét, az idősebb pedig nem is tudja hová ásná el magát legszívesebben.

─ Úgy értem─

─ Hyung, ha nagyon érdekel nézd meg te magad. Bár felesleges, úgyse fogsz egy sebet se látni, de ha ez megnyugtat akkor ─ kicsiny ujjai segítségével az őt takaró ruhadarab alját megmarkolja, hogy egy megfontolatlan mozdulattal felhúzza azt és felfedje a rideg valóságot ─, tessék.

Soha nem csinált még ilyet, de túlságosan csalódott és mérges. Már hogy lenne képes bárki bántani őt otthon? Miért gondolja ezt az előtte álló? Ennyire elesettnek tűnik, ilyen szánalmas lenne?

Míg ő mérgelődik és lelkében egymásnak csapódnak az agresszív hullámok, addig Yoongi szemei egyenesen a felfedett, kilátszódó bordákra tapadnak, amiket libabőr fed el az őket érő hűvös szél végett.

A hideg rázza a látvány miatt. Szembogarai nem képesek befogadni az elé terülő képet, arról nem is beszélve hogy mennyi minden kezd kavarogni benne a fiú teste miatt. Sajnálat? Félelem? Vágy? Csak nézi az alig fedett csontokat, egytől egyig meg tudná számolni őket, s már azt is érti miért fagyoskodik ennyit a fiú. Nincs mi melegítse, nincs mi védje.

Miközben majdnem tátott szájjal bámul, a szőkében tomboló düh párologni kezd. Realizálja a helyzetet és hogy mit is művelt egy két perccel ezelőtt aminek hatására vöröses orcája falfehérbe burkolózik. Az eddig megfagyott ujjai annyira meg tudnak mozdulni, hogy elengedje a pulóver anyagát, így az újra elfedi lúdbőrös testét. Száraz torkán a szavak nem képesek kijönni, pedig annyi mindent tudna mondani.

Yoongi se másabb, ő se szólal semmit. Tettekkel próbál kommunikálni, lassú léptekkel közelebb lép Jimin felé és lágyan megérinti a fiú derekát, de csak a ruhadarabon keresztül. A szőke dermedten áll és félelemben úszó szemekkel néz az idősebbre. Attól tart, hogy felhúzza azt az anyagot és hozzá fog érni mezítelen testéhez. Ennek megfékezése érdekében hátrálva tesz egy lépést s megköszörüli torkát, hogy szóhoz tudjon jutni.

Tudja, hogy az előtte álló fiú a mindene. Teste összes része vonzódik hozzá, éjjel-nappal a fejében jár és ő az első aki eszébe jut a legboldogabb s egyaránt a legrosszabb pillanataiban is. De nem tudná így újra látni. Így nem, hogy felfedte magát előtte és így, hogy nagy valószínűleg undorítónak találja. Szíve nem lenne képes befogadni a tényt, hogy nem kell az idősebbnek, holott azzal is tisztában van hogy nem is alakult köztük semmi. De már nem is fog, ezzel a tettével elrontotta annak esélyét is. Mindent elrontott egy meggondolatlan cselekvéssel, bár visszafordíthatná az időt. Biztos nem emelné fel azt a pulóvert.

─ Többet ne keress, Hyung.