skinny | yoonmin

06.

⊱ ── sötét fellegek.

A füstszínű beton minden egyes találkozással égető hatással marja a fiúnak talpát, szinte már szenvedve rakja egymás elé lépegetőit, abban bizakodva, hogy nemsokára otthon találja magát. Eközben gondolatait nem hagyják nyugodni az előbb történt események átláthatatlansága. Minden olyan kaotikus volt abban a percben, mikor Yoongi parázsló íriszei egyenesen az ő jeges látószerveivel találkoztak. Mintha azzal együtt elfújta volna a tüdejében bolyongó hűvös szelet s helyére izzó, forró levegőt lehelt volna. A gondolatra libabőrös foltok lopakodnak fel gerince vonalán, s ajkain megjelenik egy félmosoly is.

Nem fér fejébe, hogy a két éven keresztüli szemezgetések miképp oldódtak fel pár óra alatt annyira, hogy már ilyen közelről is tudja kémlelni az idősebb arcának szegleteit és sötéten fénylő szembogarait. Minden olyan gyorsan történt, akárcsak az álmaiban szokott történni az éj leple alatt.

Hónapokkal ezelőtt egy szót se váltottak, csak Jimin bátorkodott annyira, hogy néha–néha lopjon egy pillantást a másik felől. Mikor látta, hogy a fekete fürtök alatt megbújó szempárok is pont őt figyelték, kislányos zavara kiült orcájára s azzal együtt mindent vörös színbe festett. Olyankor elkapta fejét és hajával takarta piroskás fültövét, de addigra az idősebb már rég nem rajta legeltette tekintetét. Ezek a szösszenetek keltettek benne mindig is kétségeket, hisz tisztán látható volt egyoldalú szerelme a fiú iránt – ezért sem mert soha próbálkozni.

Gondolatainak elkalandozása sok időt vett el, csak most veszi észre, hogy már pár perce a kapu előtt álldogál és szemez azzal. Hirtelen a gyomrában feszülő ürességet is érezni kezdi, szemeivel pedig foltokat kezd látni.

Bírd ki, nem lehetsz ilyen gyenge! ─ suttogja maga elé, majd erőtlen kezével lenyomja a kilincset.

A házba lépve orrát megcsapja a főtt ételnek friss illata, ami facsarni kezdi érzékszervét, émelygő hasa pedig rossz gondolatokkal fűszerezi meg homályban úszó elméjét. Talán megengedhetnél magadnak egy tányér levest, nem? – s bár legszivesebben ezt tenné, nem lépheti át a maga által meghúzott határait.

─ Na végre hogy itthon vagy, Jimin! ─ édesanyja mézédes hangja tölti meg az előszobát, és pár másodperc múlva a nő is megjelenik, hogy egy lágy csókot hintsen fia arcára. ─ Előbb lettem kész az ebéddel, de gondolom a mai nap miatt te is elég éhes lehetsz, szóval gyere csak, egyél!

A szőke erősen megharapja a cserepesre száradt ajkait, majd szülőjének karjára simít, aki erre felfigyelve néz rá.

─ Aranyos vagy anya, de az az igazság, hogy a suliban ettem már ─ hazudja.

A nő játékosan húzza fel szemöldökét, a bájos mosolya pedig ott ül szája sarkában.

─ Azon kívül, amit csomagoltam neked? Mert ha nem, akkor te is tudod, hogy az a fejlődő szervezetednek kicsit sem elég. Amúgy is vékony vagy, nem gondolod hogy rád férne?

Bár mosolyogva mondja ezeket a szavakat, szemeiben ott lappang az aggodalom és félelem. Jimin rideg lelke pedig melegbe burkolózik mikor realizálja édesanyja megjegyzését külsejéről. Hiába nem hisz neki, az, hogy ezt hallja, sok reménnyel tölti meg és löketet ad felé, hogy nem szabad feladja akkor sem, mikor ilyen ínycsiklandó illatok fürkésznek orra járataiba.

─ Jól vagyok anya, és igen, többet ettem, mint amit csomagoltál. Inkább szomjas vagyok, mint éhes.

Jimin egy halovány görbülettel hagyja ott szülőjét, aki kissé elszomorodva pillant fia után. Megköszörüli torkát, s utána igyekezve követi a konyhába.

─ Miért hagytad ott az utolsó órád?

Fiának ereiben megfagy a vér. Sejtette, hogy a tanár majd eljátssza az aggódását és telefonál anyjának az eset beszámolásáról, de arra nem gondolt, hogy ilyen gyorsan.

─ Nem éreztem magam olyan jól, anya. Csak az utolsó húsz percről mentem el, esküszöm!

A nő tekintete meglágyul, majd melengető karjai közé zárja a szőkének vékonyka testét.

─ Nem haragszom, de legközelebb kérlek szólj.

A fiú csak bólint, s halkan kiereszt egy régóta érlelődő sóhajt telt ajkai közül.

─ Egyébként kinek a dzsekije van rajtad? ─ édesanyja összehúzza szemeit, és a ruhadarab anyagára simít.

Jiminnek akaratlanul is eszébe jutnak a fekete hajszálak, sötét íriszek, csontos ujjak és az a ragyogó fehér bőr. Ahogy maga elé képzeli a nemrég történt szemezésüket és a másiknak érces, mély hangját, térdei megremegnek. Gyomrában különösen eltávozik a szorító éhség, helyette pillangók hada csapkodja szárnyát. A dzsekin lévő menta illat egyenesen orrába szökik, ami teljesen megszédíti elméjét. Bár azt ígérte neki, hogy a holnapi nap folyamán adja vissza neki a darabot, most mégis úgy érzi, hogy ha nála marad akkor éjszaka nem fogja tudni lerángatni róla senki.

─ Ne haragudj anya, mennem kell. Majd este jövök ─ halkan mondja, szülőjének válaszát pedig meg se várja, csak kiteszi lábát a fehér ajtón és elhagyja a házat.

Azt se tudja merre keresse a fiút, csak össze–vissza sétálgatva megy egyik utcáról a másikra. Hol a járdán lépeget, hol az út szélén tántorog, de mindeközben arra gondol, hogy mekkora hülyeséget is csinál. Az egész annak az ürügye, hogy ne kelljen ebédeljen, hisz ha jobban belegondol azt se tudja merre lakik a fekete. Konkrétan vakon teszi egymás elé lábait, és otthonát is már jó ideje elhagyta, olyan helyen jár ahol még sohasem volt.

A reggelhez képest a Nap már nincs jelen oly mértékben, hogy elegendő sugárral aranyozza be a helyet és meleggé varázsoljon mindent – kezd eluralkodni a hűs szellő és az égen megjelenő szürke felhők is egyre többen vannak. Talán túlságosan is szürkék.

Esni fog.

A fiúban eluralkodik a pánik. Nem tudja merre van, a gondolatai a város másik feléhez vezették őt és nincs senkije a közelben. Fázni kezd, vékony bőre és csontjai nem bírják azt a dermesztő levegőt mi minden perc múlásával egyre jobban körbeöleli testét – hiába van rétegesen öltözve. Esernyője sincs, hogy megbújon alá és elrejtőzzön a kövér esőcseppek elől, amik nemsokára kitörni készülnek a szinte fekete fellegekből.

─ Jimin?