skinny | yoonmin

23.

⊱ ── igéző szempárok.

Az ágy melletti éjjeliszekrényen heverő telefon egy éles hanggal hasítja félbe a takaró alatt fekvő fiú álmait. Riadtan nyitja ki a nehéznek érződő szemhéjait, majd tapogató mozdulatokkal az idegesítő hangot adó készülékhez nyúl és kikapcsolja azt. Amikor újra csendesség öleli körbe vézna testét, elgondolkodva hunyja le újra szemeit; vissza szeretne aludni.

Az utolsó hely ahova most menni szeretne, az az iskola. Már csak annak gondolata is megrémiszti, hogy be kell tegye a kapun a lábát és szembe kell nézzen a sok ítélkező szempárral ─ vagy akár sugdolózással ─ amik szinte már álmaiban is kergetik őt. Lassan az eddig megszokott tevékenysége, hogy a nyugalom keresése végett aludni távozik, elmúlik.

Arról nem is beszélve, hogy Yoongi szempárjait se fogja tudni elkerülni. Visszaemlékszik két nappal ezelőttre, gyomra görcsbe rándul és úgy érzi, mintha tüskés rózsák tekerednének fel torkára. Megbánta a kiejtett szavakat s a tetteit. Visszamenne az időbe, ha tudna. Mindent másképp csinálna, hiszen ha jobban belegondol nem volt oka annyira felháborodjon. Az idősebb csak gondoskodó volt felé, semmi rosszindulat nem volt abban, amit mondott. Még a megbánás is látszott a sötét íriszeiben.

Nagyot nyel, aztán órájára pillant és kikerekedett szemekkel pattan ki a melegséget nyújtó ágyból. Észre se vette, hogy közel negyed órát agyalt a fekete hajú fiún ─ hihetetlen.

A szekrényéből kihajigált ruhák közt matat és mikor megtalálja a tökéletesnek vélt darabot, a tükör elé állva kezdi méregetni kinézetét. Fintor szökik orcájára.

Undorító.

Sóhaj szakad fel tüdejéből. Egy megfontolt mozdulat kíséretében pedig felhúzza pulóverét, hogy lecserélje azt, azonban jobban elfoglalkoztatja a tükörben megmutatkozó félmeztelen teste. Minél jobban méregeti a vékony bőrrel fedett bordáit, annál több könnycsepp sorakozik fel szeme sarkában. Az elhomályosodott tekintete idegesítővé válik, ami miatt pislant egyet s az addig érlelődő könnyek egymás után gurulnak le száraz orcáján. Először csak pár darab hullik le álla vonalán, majd pár másodperc elteltével az a kevés egyre többre növi ki magát. Már ott találja magát, hogy a falnak dőlve temeti tenyereibe a könnyektől ázó arcát.

Hyung tényleg így látott engem? ─ kérdi magában, a gondolattól pedig még keservesebb zokogás fogja el. Jelenleg csak ez foglalkoztatja, s az, hogy nem akar így az idősebb szemei elé kerülni. Elsüllyedne szégyenében.

─ Jimin? ─ ajtaja felől kopogást hall, minek következtében összerezzen és erőszakos mozdulatokkal letörli könnyeit. ─ Fent vagy, ugye? Mindjárt indulnod kell az iskolába.

Gyorsan magára kapja a pulóvert ─ amit előbb még lecserélni kívánt ─ , majd válasz nélkül kinyitja az ajtót, azonban nem néz édesanyja szemeibe. A padlóval tartja a szemkontaktust, hiszen a vöröses s bedagadt szempárjai igen feltűnőek lennének.

Szülője kissé aggódva figyeli végig, ahogy fia érdekesen viselkedve elsétál mellette, s szólna is hozzá, de a szőke már rég elhagyta az emeleti folyosót. De talán a házat is.

Hullámos fürtjei a szokásosnál jobban idegeire mennek azzal, hogy folyton szemébe hullanak. Állandóan megigazítja, de valahogy mindig ugyanott kötnek ki s ez a mai napon jobban zavarja, mint bármikor máskor. Az iskola folyosóján lépkedve is ezt a tevékenységet folytatja, már bánja hogy a reggeli negyed órás gondolkodás helyett nem a hajával foglalkozott. S mivel folyton azokkal a rakoncátlan tincsekkel van elfoglalva, észre se veszi merre lép, mindaddig amíg bele nem botlik valakibe.

Erős és hatalmas tenyerek fogják meg vállánál, de ő nem lát mást csak az előtte lévő izmos mellkast fel-le emelkedni.

─ Jól vagy Jimin?

Ismerős hang csapja meg füleinek járatát, majd bátorkodva hátrébb lép és az illetőre tekint. Dohyun az. Fehér haja kissé kócosan áll feje tetején, valószínűleg neki is hasonlóan indult a reggele. Íriszeiben keverednek az érzelmek, fáradtságot lát benne s egy kis huncutságot. Az utóbbit rögtön felváltja az értetlenség, amit Jimin vörös, bedagadt szembogarai okoznak.

─ Jesszusom, mi a baj? ─ kérdi egy lépést közelebb téve.

A szőke azonban nem érzi komfortosan magát a kialakult szituációnak köszönhetően. Sem gondjáról, sem pedig más egyébről nem kívánt ma beszélni s nem is tudja hogyan mondhatná ezt el az előtte állónak anélkül, hogy tapintatlan lenne. Nem aludta ki magát rendesen, azt se tudja hol lesz órája és még sorolhatná bajait, annyi van.

Már szóra nyitná ajkait, mikor szeme sarkából meglát valakit befordulni a folyosón. Hirtelen csak egy ismerős hajkorona, majd egy ismerős arc is láthatóbbá válik számára. Yoongi.
Megdermed és irányába néz. Maga sem tudja miért tesz így, hisz reggel pont azon agyalt, hogy miképp kerülje el ma az idősebbnek szemeit; amik pont abban a pillanatban fonódnak össze az övéivel.

A fekete hajú is megtorpan. Látszik rajta, hogy hezitál valamin, de a szőke nem tudja eldönteni hogy min. Csak néz az igéző szempárokba, hiába nem akar, nem tud parancsolni testének. Sőt, még erőtlen térde is beleremeg.

Az eddig őt bámuló Dohyun is Yoongi felé vezeti tekinteteit, és összehúzza szemöldökeit.

─ Zavarok, Jimin? ─ suttogja, nehogy a tőlük nem messze álldogáló harmadik fél bármit is halljon.

Az említett végre elkapja fejét és újra Dohyun irányába pillant. Valószínűleg most ügyesen beégette magát a fehér hajú előtt. Csak el akar menekülni mindkettő fiú elől. Egy olyan helyre, ahol magányában lehet s folytathatja bánatos zokogását.

─ Csak nem érzem jól magam, Dohyun ─ motyogja, majd megint lop egy pillantást Yoongi felől.

A fekete hajú száját rágva dől a falnak, karjait keresztezi maga előtt. Gyülekezik benne valami irritáló érzés. Ugyanaz az érzés, amit legutóbb is érzett mikor kettejüket együtt látta. Csak ezúttal erősebbnek véli felfedezni és valami kaparja is őt belülről, ami arra készteti, hogy cselekedjen. Főleg amiatt is, hogy látja a szőke fürtök mögött megbújó bedagadt, vörös szempárokat. Sírt.

─ Jimin ─ mély hangjával nem csak csendet teremt hármójuk közé, de libabőrt is fest az említett karjára ─, beszélhetnénk?

Ó, de szeretne. De eszébe jut, hogy amit reggel látott a tükörben, azt Yoongi ugyanúgy látta s újra szégyen kezdi marni belülről. Torka szárazzá válik és megint érezni kezdi a sós könnycseppek sorakozását.

Nem mond semmit, csak elrohan. Egyedül akar lenni.

Miközben gyönge lábait egymás elé rakosgatja és fut, Yoongi határozottan követni kezdi ─ illetve csak szeretné, de egy erős tenyér mellkasába fúródik és megállítja őt abban, hogy kövesse.