Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Kész katasztrófa

Az a köcsög bátyám megint megszívatott! Lars átállította az ébresztőmet, így lélekszakadva rohantam az iskolába, hogy el ne késsek. Nem mintha az utolsó szakközépiskolai évembe ne férne bele egy kis lógás – bár ez nem számítana annak, mivel valóbanro elaludtam.

Lars valamiért hóbortot űzött abból, hogy kiszúrjon velem, a lehető legváltozatosabb módon, a legváratlanabb pillanatokban. Talán azért, mert én viszonylag jó tanuló voltam, tőle meg mindig azt kérdezték, hogy mikor nő be a feje lágya. Három év volt köztünk a korkülönbség, ő már egyetemre járt. Engem annyira nem lepett meg, hogy a csajok jobban érdeklik, mint a tananyag, de a szüleink rendszerint ezzel cukkolták. Pontosabban apánk, aki állandóan a tanulás jelentőségéről hadovált. Szóval még én voltam a megértő kishúgi, mégis én jártam pórul.

Keresztülrohantam Oslo egyhangú kertvárosi részén, a téglaszínű, sorházakkal övezett úton, ahol mi is laktunk. Ahogy a központ felé haladtam, úgy vált egyre zsúfoltabbá a környezetem. A reggeli csúcsidőben rengeteg autó közlekedett az utakon, gyakran alakult ki dugó. A járdán kényelmesen sétáltak az emberek, mintha semmi dolguk nem lenne. Érthető, mert gyönyörű időre ébredtünk, de sétálgathatnának másfelé, így nem győztem kerülgetni őket. Szerencsémre legalább a jelzőlámpák nem állítottak meg.

Sprintelve tettem meg az utolsó métereket, hogy a lehető legkevesebbet késsek az első óráról. Annyira igyekeztem, még az órámat is otthon felejtettem, a mobilomat nem akartam elővenni, hogy megtudjam, mennyi az idő. Még szerencse, hogy csak pár utcányira laktunk a Fagerborgtól, ami egy teljesen átlagos szakközépiskolának számított.

Befordultam a kapun. Elém tárult az iskola robusztus képe; három szintes épület, frissen felújítva. tejeskávébarnaszínt kapott a homlokzat, az ablakok fehér, műanyag keretei kissé kitűntek, kis íves díszítő elem került föléjük. Valamiért nagyon tetszett ez az új ábrázat, és szinte minden áldott nap megcsodáltam. Igaz, most épp csak egy pillantást vetettem rá.

A nyitott ajtóban egy srác ácsorgott, a telóját nyomogatta kényelmesen. Nem akartam belerongyolni, ezért ráüvöltöttem:

– Vigyázz onnan!

A fiú egykedvűen nézett felém, kissé értetlenül emelkedett meg a szemöldöke, vagy éppen rosszallóan, annyira nem érdekelt. Zsebre vágta a készüléket, majd hasonlóan nyugodt tempóban odébb állt, akár egy lajhár.

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, mikor az utolsóban megakadt a lábam, és menthetetlenül elvesztettem az egyensúlyomat. Előre dőltem, úgy tettem pár bizonytalan lépést, belefejeltem valami viszonylag puha dologba, amiről visszapattantam, de ahelyett, hogy hanyatt vágódtam volna, a lábam megadta magát, végül a térdem hangosan koppant a járólapon. Vadul ziháltam a futás miatt. Lopva néztem fel; a korábbi srác állt előttem, kérdő tekintettel.

– Hova ez a nagy sietség? Kicsit jobban is vigyázhatnál – mondta, ahogy hasát simogatta. Valószínű ott ütköztem belé. Az arcán furcsa érzelmek suhantak át, de kényszerítette magát, hogy ne vigyorodjon el, szája sarkát lebiggyesztette.

Hogy lehetek ennyire kimondhatatlanul béna?

Lehunytam a szemem, csak amíg kicsit magamhoz tértem, illetve lassítottam a légvételeimet. Nagyon megalázó volt, ahogy ott térdeltem előtte. Arcom úgy kapott lángra, mint a farakás, amire begyújtás előtt benzint öntöttek. Mondani akartam valami vicceset, hogy legalább egy icipicit enyhítsek a kínomon, de nem ment. Azt kívántam, nyíljon szét alattam a föld, hogy belezuhanjak minél mélyebben, mert, hogy ennek a srácnak többé a szemébe már nem tudok  belenézni, az tuti. Zavaromban csak meredtem magam elé, a koptatott farmerját mustrálva, mire az megmoccant.